Impromtü.
"Mindent fontolva tégy,
Kevésből sokat végy":
A bölcsek azt hirdetik.
De ha mind e mellett
Szándékod füstté lett,
Még több, ügyed nevetik:
Mit tészsz boldogtalan?
Zokogni untalan
Az erőshöz nem illik.
Az ember egyszer él,
Ki tudja mit cserél,
Ha szük hantja megnyilik?
Itt a pohár! itt a bor!
Vigasztal ez mindenkor,
Ez megvívja sorosodat:
Igyál s felejtsd gondodat.

"A szerelem vad tüz.
Sulyos igára füz":
Ősz tudósok igy szólnak.
De ha mind e mellett
Sziv s lélek rabbá lett,

B. Miért teremtél olyan sok szemet?
T. Hogy mindenikkel téged nézzelek.

B. Mért alkotál töméntelen kezet?
T. Hogy téged sújtsalak s öleljelek.

B. Mért alkotál fölösleg lábakat?
T. Hogy utolérjelek s fussalak.

B. Miért teremtél tenger sok szivet?
T. Hogy leljek egyetlen igazat és hivet.

B. Mért nem adál mindennek szárnyakat?
T. Hogy kiknek nincs, repülni vágyjanak.

B. Mért gyötri elmém milljó gondolat?
T. Hogy belássad hívságos voltodat.

B. Mért van a szívben tenger fájdalom?

Mint szép álom emléke, ha ébredsz,
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrôli álmát
Is elhozza e földre magával.

Nékem is volt édenrôli álmam,
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.

Minden lombból angyalok intettek,
A pataknak megvolt ôrtündére,
Hírnök szállt le, úgy hivén, az égbôl,
Hogyha csillag hullt a temetôre.

Lent a sírban nem lakott enyészet,
Új életnek volt csak viradása,
És fölötte csillagszônyegével

Arcomba beleöregedett
Ráncok már jelzik,
Hogy rosszul gondolt életemnek
Fásult napjai
A feledésbe fognak hullani.

Nem olvasnak belőle szépet,
Semmi igazit,
Csak sörhabba merített képek
Ittas lapjai
Bámulnak rájuk; tán jobb lesz hagyni.

De bevárom a végítélet
Kék harsonáit,
Egy böffenettel felébredek,
Mint a hajnali,
E rosszul csapolt élet, papjai;

S egy angyaltól gyógysört rendelek,
A vesém már porzik,
S elmerengek az ítéleten,
S nem fogom hagyni,
Hogy italomba beleigyon bárki.