Ha nem akarsz sok határon át vonattal,
Repülsz.
Te fizetsz, ha meghívtak is.
A bolgár, a macedon, a görög, a magyar itt van,
A spanyol, a francia az orosz elmondta.

Tüzelő nő az idő,
Miniszoknyájában előtted lépked,
Rád kacsint, te közelítesz, ő elszalad,
Kezdi újra mással,
Néha visszatér, engedi, hogy szoknyáján végigsimíts,
Felvisz a Libegőre, megmutatja Szófiát,
Belépsz templomaiba, színházba, borpincébe visz,
Felolvasol, babért tesz fejedre versedért.

Szűz szajha az idő,
Nem méricskélni, megragadni kell.

Különös szerencsének tűnhet, hogy napra B. D. után születtem,
És most felkértek, hogy írjak versére egy verset, ezt-azt, amit bírok.
Köszönjem-e a véletlennek, a véltnek, nem tudom,
Itt újra csak magyarázkodnom kellene.

Így kérdés persze: ősöm-e ő? Annyi idő telt el azóta, hogy –
Meg aztán nem hiszek ebben, hogy ő az enyém is.
Születéseink ilyetén egyezése csekély
Lehetőség a találkozásra. Nem több.

Nem kevesebb. Zavaró körülmény, semminek sok,
Mitől örömest megszabadulnék: –
Nem őrzöm én őt, ő sem engem.

Természetes, hogy amikor már
engem meg fognak ítélni,
lezárva testiségem kérgét,
régen nem is fogok élni.

És mondva lesz, hogy én homályos
voltam beszédben, iratban;
Sebaj! de ez csupán azért, mert
könnyelműség van divatban.

Magamrul én annyit tudok, hogy
bántam dolgok nehezével,
küzdöttem egy-egy gondolattal,
egy-egy isteni eszmével.

Én népszerűtlen?! Jó, magam hát
egy más korral vigasztalom;
idő előtt csak meg ne ölne
a fölszín és az unalom.

Ha mégis, amit nem szeretnék

`Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
- Munkára int, küzdésre hí az élet.

A ló nyerít, a harc lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja,
S a küzködő, - míg majd sír nem takarja -
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.

Leányka! ó ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;
Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölmerülsz s megint eltünni látszol
E zajgó életáradat között.