Középiskolai osztálytársaim egynegyede már külföldön él, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik tekintik mai napig otthonuknak azt a települést, ahol annak idején – lassan 20 éve – éltek. De még mindig jobb a helyzet, mint annál az ex-nagyváradi cimborámnál, ahol a 10 éves osztálytalálkozót Passauban rendezték, ugyanis már csak az osztályfőnök él Erdélyben (a többség Nyugat-Európában). Ezt nevezik mobilizációnak, vagy már inkább migrációnak. De mi hajtja külföldre a fiatalokat?

Veszprémnek, a veszprémieknek szükségük van a színházukra. Nélküle elképzelhetetlen lenne a város, a megye kulturális élete. Hogy ez így legyen évek múlva is, tenni kell, változásokra van szükség – egyre kevesebb állami pénz mellett kell felelni az egyre növekvő kihívásokra. A megoldást, a megújulást a mostani vezetésnek kell megtalálnia.

Mielőtt nekiálltam volna az aktuális, Március 15-i tacepaónak, végigböngésztem, mit is írtunk már ezen alkalomból itt, az Index Veszprémen. A végeredmény az lett, hogy rendesen körüljártuk a témát – foglalkoztunk a szabadsággal, a sajtó függetlenségével, a forradalmi ifjúsággal, a helyi eseményekkel stb. Így aztán most essék valami másról szó: a kokárdáról.

Tegnap este negyed kilenckor értem haza. Dolgoztam. Reggeltől. Aztán lehuppantam a tv elé, meglesni, mi a helyzet, még kér-e a nép? Aztán egyszer csak azt mondta az MSZP elnöke, hogy vannak olyan kérdések, amiket nem szokás népszavazásra bocsátani. Mint például azt sem kérdezik meg, akarunk-e villanyszámlát fizetni? Visszakiabáltam neki: akarunk hát, mert kell, de nem kétszer!!! Elnök úr...