Amikor ők megjelennek - hiába van a naptárilag a tavasz közepe - itt a nyár! Azok a pocakos, hatvanas, ropogós barnára sült úriemberek, aki a halasnál ülnek a sörpadon és megtárgyalják az élet nagy dolgait. Azaz a legutóbbi fogást, a Sanyi visszereit, meg a gyereket, aki nyárra hazajön. Az unokákon röhögnek, az asszonyokat cikizik és a lányokat stírölik. A Balatoni Legények.

Amikor első lakásunkat vásároltuk, egy olyan eladóval találtuk szembe magunkat, aki meghazudtolva nőiességét buldogként küzdött igazáért. Bárhol, ahol ismerték, rettegés lett úrrá az embereken. Most már kezdem érteni miértjét, és kezdem belátni Mariann igazát. És lássuk be, manapság, ha az ember nem azt eszi, amit elé raknak, hanem küzd azért, ami őt megilleti, nem valami népszerű: sem a szolgáltatók, sem a (ki)szolgáltatottak körében. Azonban a küzdelemnek van jó oldala is: kitartásra, erőre, fifikára nevel, és a végén még eredményre is vezethet.

Persze. Tele a gatya. Mert ugye bizonyítani kell. Anyának, apának meg az egész családnak. Nem beszélve a magunkkal szemben felállított ez meg azzal. Nagyon-nagyon durva. Én még emlékszem. Azt hittem, belehalok az izgalomba. De túléltem. Hál’ Istennek!

Van egy barátom. Csaba. Nem részletezem, hogy miért csak ritkán találkozunk, de ez van. Együtt végeztünk az egyetemen, majdnem egyszerre. Dolgozott kutatóként, aztán multiknak gyűjtögette a milliókat. A multi végén, a csúcson szerintem egy plüsskutya dirigál, akit robotok gondoznak. A plüsskutyákat minden éjjel egyszer szigorú titokban élő kutyákkal szagoltatják körül, hátha egyszer felvakkantanak.