Turkálóba márpedig járni kell. Nem azért, mintha nem lenne mit felvenni, de matatni-katatni jó. Vagy ha más nem, azért érdemes betérni, mert fültanúi lehetünk érdekes dolgoknak, átértékelhetjük a saját életünket, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen nincsenek is problémáink. Vagy vannak?

Nem szoktam, de most megtettem, és igencsak jó érzés volt visszaolvasnom a tavaly ilyenkor írt tárcát, hiszen mindig jól esik az embernek, ha beválik a jóslata. Azt a látszatot kelti, mintha nagyon értene hozzá, pedig ugye sosem tanulta, egyszerűen csak húsz éve nézi a veszprémi kézilabdát. Mégis inkább csak ösztön és megérzés ez, mintsem tudatosság. Ez utóbbival nem az elfogult szurkolók bírnak, hanem szerencsére azok, akiknek az eszükre van szükség, nem pedig a hangjukra.

A hazai fociidényben május utolsó napjaira eldőlt minden – épp az európai szezon vége után egy hónappal. Van bajnokunk, van kupagyőztesünk, van két kiesőnk és van két feljutónk az első osztályba. Nagyjából ennyi a felszín, ezt el lehet adni kifelé, a mélyben azonban továbbra is a nihil az úr. Néhány gondolat következik az idei fociszezonról.

Megszerezni valamit, amit szeretünk/szeretnénk, általában nehéz dolog, és ha sikerül, akkor nagy boldogság. Megtartani ugyanezt még nehezebb, ugyanakkor folyamatosan gyengül a szerzés öröme. Visszaszerezni az elveszített kincset a legnagyobb boldogság. Ez utóbbi történt péntek este a Március 15. utcai sportcsarnokban, de én most másról is írok.