Végevananyárnak, hűvösszelekjárnak, nagybánatavana – mindegyikdiáknak. Merthogy itt a szeptember – október, november, gém óver –, és nekünk csöngettek, és nem is szimbolikusan, hanem teljesen reálisan, csilingel az elektronyos csengő, hogy be kell menni az órára, mivel a diákok már bent vannak. Ők meg azért mennek be, mert a tanárok mindjárt bent lesznek. Nem lehetne megállapodni, hogy komplette nem megy be senki, és akkor nyugi, havaj, dizsi, napszemüveg, rózsaszín kreppapír – és kövesd a dupla fénycsóvát?

Számot kell vetnünk azzal, hogy a világpolitika teljesen új alapokra helyeződik át: a katonai nagyhatalmak befolyási territóriumaikat egyre inkább a kőolajban és földgázban gazdag országokra terjesztik ki, és az atom- meg hidrogénbomba mellett megjelent az olajfegyver. Ja, és azzal is számot kell vetnünk, hogy a szegények egyre „gazdagabbak” lesznek.

Ott ájuldoztunk a tv előtt. Aztán amikor meglett a sokadik gól, és az előny megnyugtatóvá vált, kiengedtünk. Ez az arany a magyar vízilabda-válogatotté, és kész. Már volt időm a beígért „Szurkolói zászlót” (az olimpiára készülő vízilabda válogatottat támogató Soproni találmányát) keresni, amit elvileg minimum hétezren írtak alá, és azt hittem, kiviszik Pekingbe. De nem. Ellenben találtam városokat: Debrecen, Sopron, stb. Aztán jött az eredményhirdetés…

Egy biztos, ez nem a mi olimpiánk. Nem úgy sikerült, ahogy eltervezték a vezetők. Ettől gyorsan – jó magyar szokás szerint – kiosztották az ellenfeleket, elmondták, hogy kik a hibásak, kiknek köszönhető ez a gyenge szereplés. Egyet nem tettek: önmagukba nem néztek, és a problémát nem oldották meg!