Az ember lánya egyetemre ment, immár az új képzésben, amely nemcsak a nevében hasonlít a spagettihez. Tehát a (mindent kutyuljunk össze) Bolognai-rendszer arról híres, hogy a diák tűr. A diák engedelmeskedik. A diák javítgatja a rendszer hibáit. Aztán a diák megpróbál többfelé szakadni, de rájön: van, ami két év után is veszett ügy marad.

Amikor nászúton voltuk Szlovákiában, a szlovákiai magyaroktól tudtuk meg, hogy éppen Nyitrán. Egy magyar lányt, Hedviget. És hogy mennyire nem szeretnek minket ott Pozsonyban, abban a tényleg randa fővárosban, és ez a „nem szeretem” már uszítás is egyben. No, akkor mi ott, a Szlovák Paradicsomban (ez a neve), illetve a Tátrában, Selmec-, Körmöc- és Besztercebányán semmit sem észleltünk a „nemszeretemségből”.

A hazugság, a csúsztatás, a mellébeszélés életünk része. Már-már a zsigereinkben élnek. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – vannak olyanok, akik nem bírják mindezt. Ők a „megmondó emberek”. Akik kiállnak az igazságuk mellett, akik belekérdeznek a sűrűjébe. Még akkor is, ha ezért pofán vágják őket, ha ezért hátrányba kerülnek.

Ha pajzsmirigy problémával akar orvoshoz menni Veszprémben, ne tegye. Tudniillik, nincs orvos. Asszisztens van, ő felveszi az adatokat, netán még vért is vesz. De ennyi. Mert orvos nincs. Mikor lesz? Nem tudni. Októberig biztos nem. A magyar egészségügy sikertörténetének újabb fejezete nálunk játszódik, a megyei kórházban.