- az index.veszprem.hu mostani stábja befejezi, és valami újat kezd el -
Szabad médiának indult, és szabad médiaként fejezi be az index.veszprem.hu jelenlegi csapata a működését. Nyolc év alatt számtalan élményt, bosszúságot szereztünk, számtalan gondolatot közöltünk, ébresztettünk, számtalan közéleti, kulturális témát boncolgattunk. A kezdeti napi 16 letöltéstől eljutottunk, a napi 6 000 letöltésig. Fogalommá váltunk. És most befejezzük, mert nem érezzük hatékonynak magunkat, nem érezzük a napi munka örömét. Váltanunk kell. Új helyzetben, új energiákkal, új közlésmóddal, új névvel jelentkezünk.
Először csak egyik haverom mondta, hogy a Kiskukacnál (alias Látóhegy Büfé a Lóczy u. tetején) rendszeresen a széles járdán kanyarognak az autósok, de azt hittem, csak egyedi eset. Azóta figyelem, és kiderült, hogy ott rendszeresen riogatják a járókelőket. Csak azt nem tudom, hogy miért nem tűnik ez föl a rendőrségnek vagy a közterület-felügyelőknek?
Az ember lánya egyetemre ment, immár az új képzésben, amely nemcsak a nevében hasonlít a spagettihez. Tehát a (mindent kutyuljunk össze) Bolognai-rendszer arról híres, hogy a diák tűr. A diák engedelmeskedik. A diák javítgatja a rendszer hibáit. Aztán a diák megpróbál többfelé szakadni, de rájön: van, ami két év után is veszett ügy marad.
Jaj, úgy élvezem én a strandot! A régi sláger refrénje gyakran felcsendül a meleg nyári napokon, s miközben a fürdő kasszájánál állunk a kígyózó sor végén, felmerülhet bennünk a kérdés: ez tényleg annyira szép és jó?
- amikor a gyűlölet két emberről és két embernek szól -
Amikor nászúton voltuk Szlovákiában, a szlovákiai magyaroktól tudtuk meg, hogy éppen Nyitrán. Egy magyar lányt, Hedviget. És hogy mennyire nem szeretnek minket ott Pozsonyban, abban a tényleg randa fővárosban, és ez a nem szeretem már uszítás is egyben. No, akkor mi ott, a Szlovák Paradicsomban (ez a neve), illetve a Tátrában, Selmec-, Körmöc- és Besztercebányán semmit sem észleltünk a nemszeretemségből.
Egy bottropi vendég lakik nálunk hét eleje óta, és persze ilyenkor az ember sokat beszélget: önmagáról, munkájáról, lakóhelyéről. Egy ilyen helyzet abban is segít, hogy egy kicsit külső szemmel nézzünk saját magunkra, hiszen miközben beszélünk a dolgainkról, át is tekintjük azokat. És amikor Veszprémről beszélek egy kívülállónak (különösen, ha külföldi az illető), mindig meglepődöm, mennyi kulturális lehetőség van városunkban.
A hazugság, a csúsztatás, a mellébeszélés életünk része. Már-már a zsigereinkben élnek. Ennek ellenére vagy éppen ezért vannak olyanok, akik nem bírják mindezt. Ők a megmondó emberek. Akik kiállnak az igazságuk mellett, akik belekérdeznek a sűrűjébe. Még akkor is, ha ezért pofán vágják őket, ha ezért hátrányba kerülnek.
Örülök, hogy nyilvánosságot kapott a részecskegyorsítóban végzett kísérlet. Egyik kolléganőm már egy hete várta a fejleményeket: vajh, mi is fog történi? Eltűnünk egy fekete lyukban, vagy pedig a kauzalitás rabjai maradunk? Kíváncsiság és félelemmel vegyes kéjvágy bujkált benne a nagy esemény lezajlását illetően. Kis bumm, majd azt követő nagy reccs?
Ha pajzsmirigy problémával akar orvoshoz menni Veszprémben, ne tegye. Tudniillik, nincs orvos. Asszisztens van, ő felveszi az adatokat, netán még vért is vesz. De ennyi. Mert orvos nincs. Mikor lesz? Nem tudni. Októberig biztos nem. A magyar egészségügy sikertörténetének újabb fejezete nálunk játszódik, a megyei kórházban.
Februárban a jelentkezési lap feladva, májusban emelt szintű érettségi sikeresen megcsinálva, júliusban pedig a számítógép előtti görcsös üldögélés. Aztán jön a nagy csapás, hogy mindenhova kevés lett a pont. Miután a világunk romjaiban, másnap magunkhoz térünk, utána nézünk, miért is? Hát itt nem érvényes ez, ott pedig egyszerűen elfelejtették figyelembe venni az emelt szintű érettségi pluszpontjait, máshol meg majdnem 100 ponttal emelkedett a ponthatár. Hát ilyenkor mit tesz az ember lánya?