Nem lesz. Elmarad, mert nem akartam. Igazán. Azt hiszem. Nem érzem magamat valami nagy, fasza csajnak. Pedig aszondják, kéne. De nem megy. Ja, bocs, a könyvbemutató marad el. Ezt elfelejtettem megemlíteni. De mindegy is, mi marad el, a lényeg a nem lesz. Az érzés, hogy csináltál valamit, állítólag jó, de te nem hiszed el, és amikor megsimogatnának érte, beszarsz és elrohansz. Mert minden olyan relatív
Azt hiszem, a titok ott kezdődik, ahol a kíváncsiság véget ér. Azon a ponton, ahol még kibírjuk válasz nélkül. De érdekes, hogy állítólag a titok addig titok, amíg nem mondjuk el senkinek, csak mi tudjuk. Egyedül. Mi egyedül. Hö. Többes egyes. Na persze.
Szóval itt van ez az iwiw. Ez az izé, ahol az ember rég nem látott emberekre lelhet, és rég nem látott emberek lelhetnek ránk. Tökegyszerű. Egy meghívó, némi billentyűzetpüfölés és kész. Bekerülünk a hálóba, a saját ismerőseink szőtte rengetegbe. Osztálytársak, családtagok, haverok még Alette is, aki nagyon nem itthoni. Vatta cucc!
Nem bírom végignézni. Most megy a tv-ben, de nem bírom már nézni. Inkább leülök ide, a gép elé, miután megmostam a kezemet a friss ivóvízben. A Windows zenéje beleharsog a vihájsztuba. Írnom kéne, de most minden olyan hülyeségnek tűnik. Sortalannak érzem magam.
Ma vettem egy harisnyát. Sárga. Ja, és az volt a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam eldönteni, éhes vagyok-e vagy sem.
Közben beállít ember, és az a legnagyobb problémája, hogy az üveget, amit talált, visszaveszik-e a boltban?
A kutya meg kimenne szarni.
Az átkozottak. Azok az izék, amik általában csak akkor kerülnek szóba, ha nem megfelelőek. Ha ideálisak, akkor nincs mit beszélni róluk. Akkor minden oké, minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyunk elégedve. A baj akkor kezdődik, amikor nem tudunk javítani rajtuk. Vagy azért, mert nem merünk, vagy azért, mert azt hisszük, nem is lehet. Ilyenkor jön a nemarajtunkmúlik-szindróma.
Mindenkinek vannak olyan kapcsolatai az életben nekünk is , amit valahol, valamikor nagyon, de nagyon elbaszarintott. Talán már nem is emlékszünk rá, hogy hol, hogyan, miért de elszúrtuk. Valakit megbántottunk, vagy valaki megbántott. Az egész egy hülyeséggel, egy aprósággal indult, aztán ez lett belőle. Egy nagy kupac semmi. Ami egyébként megszokható dolog amíg valami nagy változás nem jön az életünkben. Mert akkor mérlegelni kell. Megbocsátani. A Fontosaknak. Na, ez a legszarabb.
Zörög és csörög. Sípol, zenél, rezeg, zizeg, vinnyog mert reggel van, és fel kell kelni. Igaz, az előbb még este volt, és azóta éppen csak bólintottunk egy kicsikét vagy talán nem is. Tényleg, ez az izé meghülyült, vagy valaki hív. VALAKI HÍV? KI AZ, KI AZ KI AZ? Szundi, Leállít. Már megint. De kurva hangos! A francba. Leállít. Na. Még a Nap sem süt. Aludj el szépen kisbalázs.
A szomszédasszony kiakadva meséli, hogy a gyereknek tizennegyedikén ünneplőbe kell menni az oviba, és azt sem tudja, hova rakta tavaly a kokárdát. Meg egyébként is, minek az a gyereknek, hiszen még csak öt éves, azt sem tudja, mire való. Háborog, morog, az idősebbik gyerek meg helyesel. Én csak hümmögök, mert nem emlékszem, mikor tudatosult bennem, mit is ünnepelünk tizenötödikén. De nem oviban, az tuti.