Azt hiszem, a titok ott kezdődik, ahol a kíváncsiság véget ér. Azon a ponton, ahol még kibírjuk válasz nélkül. De érdekes, hogy állítólag a titok addig titok, amíg nem mondjuk el senkinek, csak mi tudjuk. Egyedül. Mi egyedül. Hö. Többes egyes. Na persze.

Nem bírom végignézni. Most megy a tv-ben, de nem bírom már nézni. Inkább leülök ide, a gép elé, miután megmostam a kezemet a friss ivóvízben. A Windows zenéje beleharsog a vihájsztuba. Írnom kéne, de most minden olyan hülyeségnek tűnik. Sortalannak érzem magam.

Ma vettem egy harisnyát. Sárga. Ja, és az volt a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam eldönteni, éhes vagyok-e vagy sem.
Közben beállít ember, és az a legnagyobb problémája, hogy az üveget, amit talált, visszaveszik-e a boltban?
A kutya meg kimenne szarni.

Mindenkinek vannak olyan kapcsolatai az életben – nekünk is –, amit valahol, valamikor nagyon, de nagyon elbaszarintott. Talán már nem is emlékszünk rá, hogy hol, hogyan, miért – de elszúrtuk. Valakit megbántottunk, vagy valaki megbántott. Az egész egy hülyeséggel, egy aprósággal indult, aztán ez lett belőle. Egy nagy kupac semmi. Ami egyébként megszokható dolog – amíg valami nagy változás nem jön az életünkben. Mert akkor mérlegelni kell. Megbocsátani. A Fontosaknak. Na, ez a legszarabb.