Hát vége lett. Hazaértem, picit betegesen, fáradtan, de megfizethetetlen élményekkel. (Például, mikor az In-Kal-os azt mondta, hogy nem ihatom meg a sörömet a bejárat előtt, mert már félig (!) a fesztiválon vagyok, na az tízezrekben sem kóstálható. Vagy azt közelről látni, hogy Norman Cook mennyire idióta!) De mit beszélek én végről, mikor odakint megtelt élettel a város?

Odakint elkezdődött. Odakint buliznak, az élet velejétől – sörtől, pezsgőtől és női kacajoktól - pezsegnek az utcák… én meg cikket írok, valamiről, ami már befejeződött. Na, ki csinálja rosszul?

A hőség egyelőre tartja magát, a sajtókonténer sem lett nagyobb, ahogy a másnaposság is nehezen múlik három végigbulizott este után. Napközben gyakorlatilag csak életben maradni voltunk képesek – kaja, Balaton, jégzuhany (nincs melegvíz), megint kaja; és aztán már megint csak party. Persze, ez nem panaszkodás – valójában nagyon jó itt lenni.

Milyen sikerrel lobbizott a város az államtitkárnál, mi lett a gőzfürdő sorsa, milyen kárt okozott a jég a Somlón? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

A minap élhettük át munkahelyemen, hogy egy áratlan kutyakölyök - jelen esetben egy magyar agár - mennyi színt és derűt képes becsempészni a világ legszürkébb munkahelyeinek egyikébe. És még a kollektíva „köztudatának” is jót tesz/tett a jelenléte. Kollegánk ugyanis kényszerhelyzetbe került. Vagy hozza, vagy emészti a szétszedett otthon dühét, amíg el nem készül a kerítés…