Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy odament egy kerekes székeshez, és felszólította, hogy: „Te, figyelj, keringőzzél, rokizz, szambázz, kánkánozz, járjál ír néptáncot!” - biztosan pofán köpöm. De legalábbis azt hiszem, hogy részeg, vagy viccel. Pedig ők, a Gördülő Tánccsoport tagjai nem viccelnek. Táncolnak, lebegnek, pörögnek, repülnek – pedig csak ülnek.

Adott egy férfi, aki egyedül él. Nem tudjuk mióta, miért és hogy egyáltalán kicsoda ő. Nem is érdekes, csak van, létezik, semmi több. Rossz neki egyedül? Még ezt sem tudjuk, csupán azt, hogy töpreng. Elmélázik a múlton, a jövőn, azon hogy mit tett és hogy mit kellett volna tennie. Egyedül van önmagával, önmagában. Ez az alapgondolata a tavalyi fesztiváldíjas Duna Táncműhely Vendégszerető (koreográfus: Juhász Zsolt) című estjének.

Nyitott szemmel álmodtam: csodaszép voltam, és testem nem szabott korlátot vágyaimnak, szerelmes voltam és még nálam is jobban szerettek. Ezt éreztem Ladányi Andrea és csapata a L.A. Dance Company szerda esti táncjátéka után. Uni, a darab címe, finnül álmot jelent - álmot láttunk mi is, de nemcsak a sajátunkét, hanem másokéba is bepillanthattunk…

A színpad üres, hátulról jövő hideg fények, monoton, lüktető, mégis a fülnek nem kellemetlen zene, füst-fátyollal átitatott levegő. Az álomba merülés teljes eszköztára. Vár, szinte csalogat engem, a nézőt.

Most aztán lebuktam. A Honvéd Együttes, azaz a fesztivál nyitóelőadásán elárultam magam – önkéntelenül. Szóval lebuktam, mert hogy nem csupán a táncért járok táncfesztiválra, az innentől tagadhatatlan.