Ezúttal is a Játékszínben jártunk, Kovács Kristóf Kék veréb című művét megtekintendő. Edith Piaf és Marlene Dietrich barátságát több alkotás is megörökítette már – nem véletlenül, hiszen a XX. század két kiemelkedő sanzonénekesnőjéről van szó (ami még akkor is igaz, ha beismerjük, Marlene Dietrich végső soron inkább színésznő volt). A Kék veréb abban különleges, hogy a szerző által bevallottan fiktív jelenetek során keresztül találkozunk a két dívával, és ezáltal két személyiségkép rajzolódik ki előttünk.

Gyanúval tölt el mindig, ha egy filmnek elkészül a második, harmadik, negyedik vagy ki tudja hányadik része. A folytatásokkal sohasem az a baj, hogy vannak, hanem, hogy az ember mindig azt keresi bennük, ami az előző részben magával ragadta, ami ott és akkor, egyszeri és megismételhetetlen élménynek bizonyult. S az esetek többségében a legtöbb folytatásnál beigazolódik, hogy az első részt nem lehet űberelni, nem lehet felülmúlni.

Sokszor fordul elő a színikritikussal, hogy nehezen ír kritikát, de olyan csak igen ritkán, hogy egyáltalán nem tud. Tökéletes előadás természetesen nincs, hibát mindenben lehet találni, de vannak olyan produkciók, amelyek annyira eltalálnak valamit, olyan jól illeszkednek be egy adott helyre és időbe, hogy nem érdemes az apró hiányosságokkal bajlódni, sokkal inkább örül az ember, hogy részese lehet egy csodának. A Plazma ilyen előadás.

A könnyed, randifilmeket bemutató új sorozatunkban (link) ezúttal az össznépi Valentin-napon a mozikba került új magyar filmvígjáték kerül ismertetésre. Az S. O. S. szerelem se többet, se kevesebbet nem nyújt ennél a kategóriánál: könnyed limonádé, éppen ideális a filmvégi bátor elhatározáshoz, vagyis hogy a sötét moziteremben végre megfogjuk potenciális kiválasztottunk kezét. Esetleg az első csók is elcsattanhat, s kéz a kézben távozhatunk újdonsült párunkkal a plázából.