Megjelent DVD-lemezen Martin Scorsese Oscar-díjas filmje, A tégla, így most már azok is megvizsgálhatják értékeit, akik néhány hónapja a moziban lemaradtak róla. Hogy miért éppen ezért a munkájáért részesült ekkora kitüntetésben, az különösen azért lehet érdekes, mert a történet eredetileg a hongkongi filmpiac szülötte.
Ezúttal is a Játékszínben jártunk, Kovács Kristóf Kék veréb című művét megtekintendő. Edith Piaf és Marlene Dietrich barátságát több alkotás is megörökítette már nem véletlenül, hiszen a XX. század két kiemelkedő sanzonénekesnőjéről van szó (ami még akkor is igaz, ha beismerjük, Marlene Dietrich végső soron inkább színésznő volt). A Kék veréb abban különleges, hogy a szerző által bevallottan fiktív jelenetek során keresztül találkozunk a két dívával, és ezáltal két személyiségkép rajzolódik ki előttünk.
A Lora társadalmi szempontból mindenképpen dicsérendő alkotás, főképp 2007-ben, az esélyegyenlőség évében. A film olyan nyelven szól a vakokról, amit nem ártana többször használni. Végre nem nyúlós szaxofonzenével aláfestett lassított képkockákat látunk vak kisgyermekekről és aranyos vakvezető kutyákról. Herendi Gábor filmje nekifutásból fejelteti le a telefonfülkét vak főhősével, ami igen szimpatikus hozzáállás ehhez a témához.
Gyanúval tölt el mindig, ha egy filmnek elkészül a második, harmadik, negyedik vagy ki tudja hányadik része. A folytatásokkal sohasem az a baj, hogy vannak, hanem, hogy az ember mindig azt keresi bennük, ami az előző részben magával ragadta, ami ott és akkor, egyszeri és megismételhetetlen élménynek bizonyult. S az esetek többségében a legtöbb folytatásnál beigazolódik, hogy az első részt nem lehet űberelni, nem lehet felülmúlni.
Gyakran pocskondiázom azokat az Oscar-díjra nominált külföldi filmeket, amelyek az utóbbi két évtizedben rendre nyertek napjaink legkiválóbb kortárs filmművészeivel szemben. Ha végigtekintünk az elmúlt pár évtizeden, szinte csak olyan produkciók szerepeltek ezen a listán, amelyek megfeleltek az Amerikai Filmakadémia esztétikailag finoman szólva is kétes szempontjainak.
Sokszor fordul elő a színikritikussal, hogy nehezen ír kritikát, de olyan csak igen ritkán, hogy egyáltalán nem tud. Tökéletes előadás természetesen nincs, hibát mindenben lehet találni, de vannak olyan produkciók, amelyek annyira eltalálnak valamit, olyan jól illeszkednek be egy adott helyre és időbe, hogy nem érdemes az apró hiányosságokkal bajlódni, sokkal inkább örül az ember, hogy részese lehet egy csodának. A Plazma ilyen előadás.
Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij az orosz dráma atyja, mint azt nemrégiben megtudtam. Nagyon konzekvens író volt: csak drámában utazott, ezen belül viszont kipróbált minden lehetséges műfajt. Pályája a XIX. század közepén kezdődött, Vihar című (egyik legismertebb) alkotása pedig művészetének csúcsán, az 1860-as években született. Ezt a darabot élvezhetjük péntektől a Petőfi Színház műsorán, vagyis ismét körünkben üdvözölhetünk egy nagy klasszikust
- Sas Tamás <i>S. O. S. szerelem</i> című filmjéről -
A könnyed, randifilmeket bemutató új sorozatunkban (link) ezúttal az össznépi Valentin-napon a mozikba került új magyar filmvígjáték kerül ismertetésre. Az S. O. S. szerelem se többet, se kevesebbet nem nyújt ennél a kategóriánál: könnyed limonádé, éppen ideális a filmvégi bátor elhatározáshoz, vagyis hogy a sötét moziteremben végre megfogjuk potenciális kiválasztottunk kezét. Esetleg az első csók is elcsattanhat, s kéz a kézben távozhatunk újdonsült párunkkal a plázából.
Thomas Mann egyik legismertebb műve a Mario és a varázsló egyrészt azért, mert valóban kiváló írás, másrészt középiskolai kötelező olvasmány, így valóban szinte mindenki hallott már róla (legalább a címe rémlik). A kisregény dramatizálása sem újkeletű próbálkozás, hiszen már Latinovits is játszotta Cipollát. A Pannon Várszínház legújabb produkciója így erős kulturális gyökerekkel rendelkezik, amely meghatározottságnak már előnyeit és hátrányait is láthattuk a színház korábbi bemutatóiban.
Expresszó Klubmozi, Eduardo with Zion Super Sound System
Kedd este, útban az Expresszó Klubmozi felé, azon merengtem, hogy a globális felmelegedésnek van-e köze ahhoz, hogy az utóbbi években ekkora hype-ot kapott a reggae és haverműfajai (roots, dub, dancehall, stb). Vajon a fülledt jamaikai zenétől nőtt meg az átlaghőmérséklet (illetve ennek folyományaként a tömegével szívott spanglik füstje fokozta az üvegházhatást), avagy épp az enyhe időjárás hozott kedvet az emberekben a reggae hallgatásához? A fene tudja.