Dan Brown besztszellere, A Da Vinci-kód annyira jól szellelt, hogy meg is filmezték a halivúdi kispajtások secperc alatt. Amúgy is a szuperrejtvények korát éljük, biztos a Vízöntő miatt (hétvégén volt a Hair, ki látta?), meg a nyúédzs-nyomulás is kezd az agyunkra menni. Szóval rejtvények és rejtélyek dögivel – különböző színvonalon, úgymint Legyen ön is milliomos!, Tomb Raider 1-2 (aki bújt, aki nem), A nemzet aranya, A kilencedik kapu, A Vörös Oroszlán, A Foucault-inga, estébé, estébé… Szóval megint elmentünk moziba, mert hátha a filmnek más vége lesz, mint a könyvnek volt.

A minap jelent meg Hordós Csaba első "meséskönyve" (Hordós Boldizsár grafikáival), amely nagyszerű alkalomból rögtön pofás kis könyvbemutatót rittyentett a Művészetek Háza – lévén a VárUcca Műhely a mű kiadója. Igen fáintos kis közönségtalálkozó volt ez, néha még a szerző is szóhoz jutott (nem is beszélve képzőművészpalánta gyermekéről), a végén meg mesélt is. De ami ennél is fontosabb: sikerült birtokába jutni a Szélzene című kötet egy nyomdameleg példányának, így a továbbiakban nem is lesz szó másról, mint a szövegről (v.ö. szövegcentrikus elemzés).

Be kell vallanom, egyáltalán nem értek a táncművészethez, ez a szakmai felkészületlenség azonban a fesztivál harmadik napján, a péntek este látott előadás során számomra inkább helyzeti előnyt jelentett. A Káin – Ábel című produkció ugyanis óriási teret adott szubjektív benyomásaimnak.

A díszlet egy kicsit a „2046-ban járunk…” kezdetű mozik szobabelsőire emlékeztet – atomrobbanás utáni, vandál bandák háborújától tönkretett, halálos levegőjű és túltechnicizált város egyik egérlyukszerű otthonára. Nem sok minden van itt, de az kellően hideg és a pusztulás képzetét kelti.