Szőke filmjei leginkább azért szerethetőek, ami miatt utálja is őket az ember. Égbekiáltó amatörizmusuk egyszerre felemelő és lehangoló, provokatív és sekélyes, kultikus és felejthető. Persze mindezt lehet egyedi, dokumentarista és egyéb látásmódúnak is nevezni, mindenesetre nekem nem megy könnyen a befogadása olyan valaminek, ami hiányosságaiból próbál erényt kovácsolni, és értelmetlenségével próbál népszerűvé válni.

Borzasztó élményben volt részem, és senkinek nem ajánlom, hogy bármikor megnézze ezt az előadást, tágabban ezt a színdarabot. Annyira rossz volt, hogy legszívesebben visszautasítanám a lehetőséget, hogy írjak róla.

Spiró György különös jelenség a kortárs irodalomban. Míg a kultikus 86-os korszakhatár Nádas és Esterházy nevével jelölt prózafordulata papíron megtörtént, ő hangos közönségsikert könyvelhetett el és minden más alkotónál markánsabban írta be nevét elsősorban színpadi műveivel a köztudatba.

Rájöttem, hogy miért jönnek be jobban az operettek nekem, mint a musicalek – annak ellenére, hogy ez így elég ódivatúan hangozhat. Szóval az operettekkel az a helyzet, hogy nem akarnak többnek látszani, mint amik: tinglitangli kis nyáresti bohóságok. Ezzel szemben a musicalek gyakran próbálják iszonyatosan fajsúlyosnak eladni magukat, de csak ritkán valósul meg a fajsúly. Összegezve az operett becsületesebb műfaj a musicalnél (szidalmazó leveleket kérjük a főszerkesztőnek továbbítani).