Hamarosan a miniszterelnöknek éppúgy mennie kell, mint ahogy a semmiből új emberek törhetnek elő. Órákig vitatkoznak a semmin, és úgy tesznek, mintha tennének valamit. A kiskirályság mindkét oldalán. Úgy tűnik, mintha valami lényeges, elementáris változás formálódna. Az ország gazdasága, hétköznapi gondjaik viszont nem fontosak. Nem látszik, hogy fontosak lennének.

Tényleg nyomorult az ember. Mindenki a maga szintjén. Gazdag vagy szegény, okos vagy buta, öreg vagy fiatal. Az vesse rám az első NEM-et, aki élete legmélyebb pillanataiban még nem érezte magát annak. Aztán folytatódik az életünk, ameddig eszmélünk. Inkább Isten rabságában éljünk, mint az agyagi világéban! Bár adósságainkért úgyis mindig fizetnünk kell.

Nekem az egész Zsámbékon kezdődött. Gyorsan jött izomgyengeség, ízületi fájdalom, aztán egyszer, hirtelen szívbeleszúrás, ügyelet, vérnyomás az egekben, cukor a béka segge alatt, szuri nem a seggem alá, hanem bele, meg egy ezres a dokinak. Kimerültség. Pihenjek. Meg szedjem be ezt: nyugtató, kedélyjavító. Kicsit lenyugszom tőle. Aztán majd dolgozik helyettem a Mari néni, nem? De legalább nem leszek depressziós, miközben éhenhalok…

Hétvégén volt „szerencsém” vonattal hazautazni Pestről. Amit a Déli pályaudvaron és a gyorsnak csúfolt vonaton tapasztaltam, az egyenesen felháborító. Egy biztos, ez nem szolgáltatás, hanem túlélőtúra, amiért sajnos még fizetni is kell.