Van, amit az ember ösztönösen magába szív – mert a fater már kisgyerek korában Fradi-címeres rugdalózót vett neki, és hamarabb olvasta a Nagy Béla összest, mint a Dörmögő Dömötört –, és van, amit saját maga választ. Rumenigge, Littbarski, Schuhmacher, Matthäus, Klinsmann és társaik gondoskodtak róla a ’80-as években, hogy germán drukker legyek.

Bizonyos életkor, de még inkább, bizonyos értelmi színvonal alatt az ember hajlamos kizárólag másban keresni a hibát. Oka ennek meglett emberek esetében nagyfokú önteltség – én nem hibázhatok –, a másik lekezelése – Ez? Ez akar valamit tőlem? – és a kritikus önértékelés hiánya. Az egyik futballválogatott több éve szenved ilyen betegségben. Találják ki, melyik az, és lapozzanak!

Tegnap este az EB eddigi legizgalmasabb meccsét láthattuk. Volt minden, ami kell a jó focihoz: öt gól, kapusbaki, sakkmattra kijátszott helyzet, kapuskiállítás, mezőnyjátékos kapuba állása, 0-2-ről visszahozott meccs – és legfőképpen izgalom.

Nem szoktam focit nézni sem tv-ben, sem a gyep mellől. De az EB (és természetesen a VB) más. Szent és sérthetetlen. Olyannyira, hogy képes átállítani az ember hétköznapi rutinjait –minden a meccsekhez igazodik –, képes átállítani az ember biológiai óráját, képes lemondásra sarkallni az embert, és képes megváltoztatni a lakás berendezését is. Ez utóbbit mindjárt kifejtem.