Lassan elvesztem az olimpiába vetett hitem. Indult azzal a cikkel, ahol a Spiegelnek adott interjújában kipakol a doppingbáró, eloszlatva minden naivitást napjaink csodás úszó vagy atlétikai teljesítményéről, és folytatódott szinte a komplett magyar csapat pocsék teljesítményével az olimpia első felében.
Michael Phelps amerikai úszó. Nevét azonban nem csak a vízi sportok kedvelőinek érdemes megjegyezni: tizenkét aranyérmével ő az újkori olimpiai játékok történetének legsikeresebb sportolója. Az egész világ az ő teljesítményét csodálja csak egy kicsi közép-európai országban kérdőjelezik meg eredményeit.
Mi, magyarok, mindig elvetjük a sulykot, ha önmagunk megítéléséről, főleg ha sportbéli megítéléséről van szó. Az elején mindig elhisszük, hogy csak mi lehetünk a győztesek. Majd, ha ez nem sikerül, hihetetlenül tudjuk a bírókat, a körülményeket, a sportolókat utálni. Pedig a probléma bennünk van. Egy olimpia egyben egyfajta morális megmérettetés is. A mienk, és az országé.
Megrögzött sportrajongó vagyok, néha azon veszem magam, hogy a tévében már semmi mást nem nézek, csak sportot mellette meg spektumos, animálplanétás természetfilmeket , de ezzel a hajnali olimpia-közvetítéssel nem tudok mit kezdeni. Megpróbáltam, felkeltem és eldöntöttem, hogy: nem, ez nem nekem való.
Ott állnak az Óváros tér előtt kétszáz méterrel. Két idős pár, térképpel a kezükben, tanácstalan fejforgatással. Mutogatnak erre meg arra, aztán az egyik papi leosztja az egyik mamit. Az vélhetően a felesége, mert jól tűri. Láthatóan eltévedtek. Már majdnem odalépek, hogy megkérdezzem, miben segíthetek, de aztán mégsem. Lássuk, mit tesznek a többiek!
- avagy kinek és miért fáj a melegek felvonulása? -
Közel másfél éve nem foglalkoztam írásban a közélet állapotával, és most is csak azért teszem, mert úgy tűnik, nincs más választásom. Ha utcára nem megyek, legalább valamilyen módon csatlakoznom kell ahhoz a többséghez, akiket most már rendszeresen félelemben és terrorban tart egy primitív csoport vagy inkább agresszív csürhe, különféle nyilvános eseményeken. Ha másképp nem is tudom kifejezni szolidaritásomat, legalább néhány mondatban megteszem.
A tévében láttam, hogy egy borsodi faluban egy férfi a tolvajok ellen áramot vezetett kerítésbe. A tolvajok egyike meghalt. A családja lincselni akart azonnal, mert az neki jár, meg a lopás is. A közismert ügyvéd meg azt mondja, hogy a tulaj tegyen ki táblát Ne lopj! felirattal a kertbe, de ne áramot a kerítésbe. Én azt mondom, aki így gondolja, költözzön oda, és gyakorolja ezt a nemes cselekedet naponta.
Hát véget ért ez is. A torna legjobb csapata lett az Európa-bajnok, veretlenül, mindössze három gólt kapva. S ha még ez sem lenne elég, ők rúgták a legtöbb gólt, s adják Villa személyében a gólkirályt is. Kicsit utánajárva valószínűsíthetően egyébként minden statisztikában pl. meccsenkénti kapura rúgások száma, sárga lapok, labdabirtoklás, passzok száma, jó passzok száma stb. az élen végezne a spanyol válogatott.
Kis hazánk területén harcoltak már az elmúlt századokban spanyol zsoldosok török martalócokkal és német katonák is megpróbálták föltartóztatni az oroszok előrenyomulását. Mivel az aktuális magyar kormányzatot a hispán-germán duó támogatta, így már csak történelmi okokból is nekik szurkoltam. (Na ennyit az ideológiáról )
Szerdán több nap szünet után folytatódik az öröm, vagyis a foci-ebé. Huszonnyolc meccs van mögöttünk, három előttünk; négy csapat van még versenyben, közülük kerül majd ki vasárnap a győztes.