Bár bizonyos régészeti leletek azt igazolják, hogy már a kő- és bronzkori ember is termesztett borsót, a zöldborsót viszonylag nem régen, a XVII-XVIII. század fordulóján kezdték el fogyasztani Franciaországban. Egyébként az első előfordulási helye Afganisztán, Abbesszínia, majd másodlagosan a Földközi-tenger vidéke. Eléggé el nem ítélhető módon ekkor még csak az érett, száraz avagy felesborsót kajálta a köznép, amelynek magas keményítőtartalma bőséges energiaértéket képviselt.

Mindenekelőtt leszögezem: mindenki dugja fel magának az előre elkészített fűszerkeverékeket: nagy hozzá nem értésről tesz az tanúbizonyságot, ki olyat vásárol… Mert miből is van a fűszerkeverék? Őrölt kömény, szegfűbors, oregánó (amit magyarul szurokfűnek illik nevezni), vöröshagyma- és fokhagyma-por, cayenne-bors, ízfokozó, stb.

Először is végy egy üveg piát. Mivel a raguról az ír ürü gulyás jut eszembe (stew – ragu), és teljesen véletlenül van nálam egy palack Bushmill’s Black Bush, így őrá esett a választás. Ha valaki ismeri a whiskey történelmét, tudja, miről van szó: egyszerűen csak a világ első (anno 1608!) – még ma is működő – desztilláló üzemének frenetikus füstös-bársonyos, háromszor lepárolt, igazi ír fílingjéről…

A spagetti ugyebár az a hosszú, vékony tésztaféle, neve az olasz spaghetto szó többes számából származik, amely a „spago” kicsinyítőképzős alakja. Jelentése: „vékony húr”. A „spagetti” szó nyelvileg „kicsi húrnak” is fordítható. Alfajai a spagettini (vékony spagettit) és a spagettoni (vastag spagetti). No, csapjunk a húrok közé!

(Ne fogjon senki könnyelműen az ilyen húrok pengetésinek, ha türelmetlen. Vannak ugyan olyan receptúrák is, amelyeken 10 perc alatt túl lehet esni, de mi most sem ezekkel foglalkozunk. Jöjjön egy 4 órás receptke…)