Vajon mi választja el a giccset a művészettől vagy a tömegízlést a magaskultúrától? Csak nagyon kevesen tudnak erre igazi választ adni, de az biztos, hogy Francois Ozon közéjük tartozik.

Amikor tudomásomra jutott, hogy kosztümös filmet rendez Angliában, először megijedtem, és csak a név garanciája miatt vállalkoztam arra, hogy Angel című új munkáját megnézzem. Bíztam benne, mert Lars Von Trier mellett az utóbbi évtizedek legtehetségesebb európai alkotójának tartom, aki posztmodern tanulmányaival fáradhatatlanul szolgálja ízlésemet.

Legkedvesebb filmem tőle az 5x2, amely egy szerelmi viszonyt beszél el inverz időrendben, s ezzel az emberi kapcsolatok olyan rejtett rétegeit tárja fel, amelyeket legfeljebb Fassbinder érintett korábban. Egyébként épp Fassbinder a mestere. Filmjeiben a szexuális deviancia, a provokatív tabudöntések legalább akkora szerepet játszanak, mint a lélek mérnöki ismerete és az esztétikai finomságokkal való elegáns játszadozás.

A Vízcseppek a forró kövön egy Fassbinder-dráma kiváló adaptációja, a Homok alatt a gyász megrendítő pszichoanalitikus krónikája, a Swimming Pool remek alkotáslélektani darab, míg korai klasszikusa, a Szappanopera, botrányosan lenyűgöző, őrült szatíra. (Sajnos az Utolsó napjaimat lapzártáig nem láttam.) Ilyen előzmények után néztem meg csütörtök éjszaka az Angelt.

De témánk szempontjából érdemes megjegyezni azt is, hogy még előtte megtekintettem Stefan Ruzowitzky idei Oscar-díjas Pénzhamisítók című munkáját is. A két film különös kölcsönhatásba került egymással. Míg az osztrák film egy hiteles történetet akar bemutatni, épp ez a cél nem sikerül neki, s inkább a giccs felé tendál, addig Ozon filmje, amely a giccs, az álvalóság klinikai értékű bemutatása, éppen ettől a nagyszerű esztétikai konstrukciótól válik művészetté. Míg a Pénzhamisítók lágertörténete minden fogást bevet annak érdekében, hogy lélektanilag és történetileg is a valóság látszatát nyújtsa, éppen ettől válik némiképp hamissá, valósághamisítóvá. Ozon műve pedig pusztán csak azzal, hogy a giccs motívumait meglepő töménységben tálalja, eközben megteremti a valóságot.

(Jegyezzük azért meg, Ruzowitzky filmje sem tisztességtelen munka, tűrhető kis Oscar-díjas darab, Karl Markovics megragadó alakításával. De nem több.)

Ozon filmje egy Viktóra-kori írónő, de inkább lektűrszerző, Angel Deverell története. (Furcsa érdekesség: az eredeti regényt Elizabeth Taylor írta, ám a film teljes egészében Ozon jellegzetesen ózonos víziója) A fiatal lány, Angel, biztos abban, hogy hatalmas tehetség, s miután érvényesülési céljai érdekében mindent elkövet, könyveit valóban kiadják, s végül tényleg kolosszálisan sikeres lesz. A főhős mintája Marie Corelli, elfeledett angol írónő volt, akinek bestsellereit akkoriban sokan forgatták, ma viszont már senki sem emlékszik rá. Bár Angel úgy gondolja, hogy regényei remekművek, valójában a ponyva csúcspéldányai.

Ennek fényében Ozon ugyanolyan vizuális világot teremt meg filmjében, mint amilyen Angel könyveiben szerepel. Rózsaszín, vastag mázzal bevont cukros álvalóság. A film díszletei, helyszínei és jelmezei olyan tudatosan megkonstruált, lélegzet-elállítóan tökéletes és esztétikai formabravúrról árulkodó fantasztikus világot eredményeznek, amelyet még sehol sem láttam. Angel története ezért a vásznon tragikomikus szatíra, ahol a hamis létezés vívja harcát a valósággal. Az írónő mindent elkövet annak érdekében, hogy álomvilágát életben tartsa: megvásárolja a Paradise nevezetű villát, gyermekkori álmainak színhelyét, macskákkal és kutyákkal veszi körül magát, és meztelenül alkot a doromboló kandallónál, akár egy éjszaka alatt képes romantikus nagyregényeket írni.

Angel alakja tökéletesen kivitelezett sűrű oldata a giccs színekben és cirkalmakban gazdag világának, s minden drámai mozzanat, gesztus, képi megoldás ennek a közegnek a megteremtését szolgálja. Különösen jellemző motívum, hogy az autós jelenetek vetített háttér előtt zajlanak, s Angel nászútjának megjelenítése is vetített turisztikai hátterekből áll.

A valóság persze beszüremkedik a világháború és a férj, egy sötét világképű festőművész alakjában. Ő az az ember, aki az igazi művészetet hozza el Angel villájába, s ezzel a két világ, a giccs és a művészet birodalma konfrontálódik, összeütközésbe kerül. Egyikük sem lesz győztes ebben a harcban.

Ozon azonban megmutatja, hogy a művészet fogalma miféle ellentmondásokat és esztétikai problémákat tartalmaz. Sokan talán nem is sejtik, hogy egy DVD extrái között milyen kincsek akadhatnak. Majdnem biztos voltam abban, hogy Ozon egy kicsit szeretne Angel is lenni, ruhátlanul és vidáman rossz szerelmes regényeket alkotni egy hatalmas palotában. A giccs minden művész számára veszélyes csábítást jelent. Nos, Ozon maga mondja el az extrákban, hogy személyiségét valóban a nagy műveket létrehozó mellőzött, szerencsétlen festő és Angel művi álvalósága alkotja.

Ozon filmje legalább akkora választ ad a posztmodern műértelmezési dilemmákra, mint amilyet Lars Von Trier adott a maga nemében. (Vagy Tarantino és Coenék Amerikában) Az Angel láttán épp a Táncos a sötétben jutott eszembe: lélektanilag ugyan teljesen más hangfekvésben, de esztétikai koncepcióban nagyjából azonos megállapításra jutottak.

Az Angel komoly teljesítmény, azt hiszem, legközelebb is bátran bízhatok a rendező nevében. Még csak negyven éves, és máris ekkora műveken van túl. Mi jöhet még?

Novics János