Hyppolit, a lakáj történetét igazán senkinek nem kell bemutatnunk. A második magyar hangosfilmet unalomig vetítették és vetítik a különböző televíziók, de a fekete-fehér színkombinációt rettegve kerülő, fiatalabb nézőközönség sem maradhat érintetlen, hiszen ezt az opuszt is utolérte a néhány éve gyűrűző rimékhullám. Kinek-kinek tehát Hyppolit Csortos Gyula, a klasszikus vagy Eperjes Károly, a neoklasszicista.

A Petőfiben ez az idei évad első nagyszínházi bemutatója. Egyik érdekessége, hogy egyben az új direktor, Bujtor István első rendezése is a színházban, igazgatóságának kezdete óta. Másik érdekessége nyilván a sztárfellépőkben rejlik: Balázs Péter már visszatérő vendég, Szulák Andrea viszont most debütál nálunk. A harmadik izgalom a műfaj, hiszen a programfüzet zenés vígjátékot ígér, de amit kapunk, az egyenesen operett.

Persze ez olyan szempontból nem is meglepő, hogy az utóbbi években markánsan megjelent ez a törekvés a színház művészi irányvonalában – már hogy belopja életünkbe az operettet. Én ennek személy szerint örülök is (ahogy talán már korábban is említettem volt), mert az operettet „őszintébb” műfajnak gondolom a musicalnél, ami viszont divatosabb mainapság. Az operettben lépten-nyomon dalra fakadnak, semmiségekből csinálnak hatalmas drámát, és végül minden és mindenki jóra fordul – az intellektualitás általában teljes mértékig kizárva, de az önfeledt szórakozás szinte garantált.

Hát ez a végeredmény-Hyppolit is ilyen tipikus operett. A mű ezen verziójának keletkezéstörténete furmányosan kanyargós. Az alapmű színdarab volt, Zágon István alkotása (a ’60-as évektől sikerrel játszották több színházban, de eredetileg is felfigyeltek rá, bár nem a színházak, hiszen), Nóti Károly ebből írta meg az első, 1931-es film forgatókönyvét. A film zenéjét Eisemann Mihály szerezte, már csak ez is bátorságot adhatott Vajda Katalinnak és Vajda Anikónak, hogy előrukkoljanak a most bemutatott változattal a ’80-as évek közepén. Hát így lett a meg nem értett drámából filmklasszikus, megértett dráma, majd operett.

A petőfis előadás pedig kiválóan teremti meg a műfaj klasszikus atmoszféráját. Nincs modernkedés, aktualizálás, paródia, hanem vannak bohózati elemek, helyzet- és jellemkomikum, mulatságos középkorú újgazdagok és szeretnivalóan béna fiatal szerelmesek. Szulák Andrea döbbenetesen jó Schneiderné szerepében, és Balázs Péter is egyéni módon fogja meg a szerepét – igaz, nála a főpróbán még becsúszott néhány baki, de ezeket a premierre bizonnyal „kinőtte”. És a legjobb az a dologban, hogy a tősgyökeres veszprémi színészek is felveszik a tempót: látszik, hogy élvezik, amit csinálnak, és ettől jó is lesz az előadás.

Úgy képzelem, Bujtor István kemény kézzel fogta a színészeket, legalábbis számomra az önfeledtnek tűnő bohóckodás mögött felsejlett a szigorú fegyelem, ami rendszerezte a színpadi történéseket. A lelkesedés és a színészi alázat biztató kombinációja igen jó előadást eredményezett. Mindehhez hozzájárult a nem túl bonyolult, de mutatós koreográfia (Bakó Gábor) – különösen az első felvonás fináléja tetszett Szalma Tamás (Hyppolit) kvázi-marionettbábu szólójával – és a szépen megépített díszlet (Kiss-Kovács Gergely). Jó ötlet volt Csortos Gyula képét Schneider nagypapa portréjaként a falra lógatni, de kár volt később kivilágítani: értettük a célzást enélkül is…

Persze a produkció korántsem hibátlan. Főleg a harmadik felvonást éreztem elnagyoltnak: mintha a készítők ide akartak volna mindent besuvasztani, ami addig nem fért bele az előadásba, amitől zsúfolt is lesz ez a rész, és helyenként következetlenné is válik. Mindjárt az elején van egy Schneider-Hyppolit duett, a „Berúgtam, mint egy potyka” kezdetű örökbecsű sláger, amivel az a baj, hogy Balázs Péter másnapos, és nem éppen berúg, de az sem nagyon stimmel, hogy Szalma Tamás kénytelen a dal kedvéért tegezni őt, ami a lehető legtávolabb áll Hyppolit merev karakterétől.

De hibáival együtt is szerethető előadás ez a Hyppolit: jókat lehet derülni rajta, még ha vicceit előre fel is tudnánk sorolni… A lenyűgöző Szulák Andrea mellett dicséret illeti Szalma Tamást és Halas Adelaidát (Terka) is, akik szintén nagyszerűen hozzák a szerepüket. Különösen nagy dolog ez Szalma esetében, hiszen neki kell igazán nagy elődökhöz felnőnie, és hozzájuk képest újat nyújtani: de ő olyan merev és karótnyelt Hyppolit, hogy még Csortos is megirigyelhetné. Igazából sokaknak van hálás szerepük a darabban, és végig is lehetne ajnározni őket (meg is érdemelnék), de ehhez túl lusta a kritikus. A másik oldalon mondhatnám természetesen, hogy Szeles József (Nagy) nem egy Jávor Pál – de hát én se vagyok egy Karinthy Frigyes… Az viszont, hogy az előadás működik, nem két-három embernek köszönhető, ebből mindenki kiveszi a részét, és ennél szebb bókot nem is tudnék senkinek mondani (írni).