A természetben, a földi biológiai sokszínűségben az élőlények, növények, állatok soha nem írják felül a természet nagybetűs törvényeit. Az ember az egyetlen biológiai lény, amelyik veszi magának a bátorságot, és felborítja ezt a rendet. A természetet nem zavarná, hogy ha az emberiség szép csendesen kipusztítaná önmagát.

Éltek már bolygónkon előemberek, ősemberek, tudunk a neandervölgyiekről, a Pithecanthropus-okról. (A Pithecantrropust régebben majomembernek is nevezték. Az első fosszilis maradványokat 1893-ban találták a Trinil-helység közelében, a jávai alsó-pleisztocén rétegében. A lelet egy combcsontból, fogakból, koponyatetőből és állkapocs fosszilis töredékeiből állt. A későbbi Pithecantropus-leletek között gyermekkorú fosszíliák is előkerültek. A fosszíliák tanulmányozása alapján megállapítható, hogy a Pithecantrhropus agykapacitása 775–1000cm³ volt. A combcsontok alapján feltételezhető, hogy járásuk egyenes tartású volt. A homlokcsont (torus supraorbitalis) összefüggő és kiterjedt, harántbarázda nélkül. A koponyatető igen alacsony. A szájpad robusztus és erős. A szemfogak a fogsorból kiugranak. Az álcsúcs nélküli állkapocs szintén erőteljes robusztus. Az emberfélék, azaz a hominidae – a főemlősök – (Primates) rendjének egyik családja. Az időbeni és a morfológiai rendszerek alapján három csoportot, osztályt különböztetünk meg: 1) Archanthropus (előember), ide sorolható a Meganthropus, Sinatrhropus, Atlanthropusok mellett a Pithecantropus 2) Palaeanthropus (ősember) 3) Neanthropus, amit nevezhetünk Homo sapiens fossilis-nek is azaz, a mai emberfajnak.)

A pontos leírásokkal nem azt szeretném elérni, hogy elvegyem az olvasó kedvét az olvasástól, hanem csak azt szeretném értelmezni, hogy néha egy egyszerű szó vagy kifejezés mögött milyen emberi tudás halmozódott fel az idők folyamán. Mint a tudományterület szerény ismerője, sokszor azon töprengek, hogy valóban kihaltak ezek az elő-, ősember fajok. Nézve a televízió-műsorokat, a hírekben, tudósításokban fel-felbukkanó sztárokat, politikusokat néha az az érzésem van, hogy őseink oldalágai nem haltak ki, hanem köztünk élnek. Igaztalan vagyok, amikor ezt a hasonlatot csak egyes „figurákra” használom. Sokszor láthatjuk, hogy az előemberi jellegekkel bíró főhőst a főemlősök rendjének számos tagja veszi körük. Láthatunk mackós gorillákat, akiknek szintén erőteljes álkapcsa felett tagolt arc látható, enyhén csapott homlokkal és kopasz fejtetővel. Ezek a gorilla-kinézetű élőlények mindig szigorúan és kegyetlenül néznek ki fejükből, homlokuk és tarkójuk ráncos. Időnként a fülükbe épített drótokat piszkálják, és érthetetlen morgásokat hallatnak. Régen (valamelyik átkosban) tudható volt, hogy az obsitot nyert katona vagy rendőr nyugdíjazása után – hogy egy kis keresményhez jusson – elment portásnak vagy éjjeliőrnek. Ennek a világnak vége. Biztonsági őrök vizslatják minden lépésünket, erőteljes militáris jellegű ruházatukban. Ők nem kiérdemesült hadfiak, hanem fiatal, életerős emberek, akik erejüket, fizikumukat nem a munkára fordítják, hanem demonstrálják az erőt, valljuk be, néha félelmet keltve.

Abban – úgy gondolom – mindenki egyetért, hogy a Földön a legkártékonyabb élőlény az ember.

Az elmélkedésből nem hagyhatom ki, hogy a múlt, a jelen és a jövő kérdéséről néhány szót ne szóljak. Furcsa kijelentéssel kezdeném: jelen nincs. Az időt értelmezhetjük úgy, hogy az emberiség egy a természet törvényeinek megfelelő utat járt be, amit az emberiség történelmének nevezhetünk. Az antropológusok a paleoantropológia vizsgálataival igyekeznek feltárni az emberiség korai szakaszait. A történelemtudományokban vannak képviselői az őskornak, ókornak, a középkornak, az újkornak és természetesen közelmúltunknak. Ez felfűzhető egy kronológiai tengelyre. A történelem nem más, mint egy megkezdett út, egy gyorsan robogó természeti és emberi történet, folyamat.

Az embernek adatott meg az a kivételes képesség, hogy értelmezze és tudja történelmét. Csak ezzel a képességgel lehet tudatilag felfogni a nem létező jelent. Minden ember egy robogó életutat jár be, ahol mindig csak halad előre, nincs egyetlenegy állomás sem, ahol megállna.

Az, amit egy ember életében állomásnak nevezhetnénk, statikusan nem létezik. Az emberi életpályákon léteznek állomások, de azokon csak átrobogunk, és folyamatosan haladunk újabb állomások felé. Minden ember életében bekövetkezik, amikor elindul biológiai létével saját időutazására. Az irányt élete első szakaszában a környezete határozza meg. Hogy melyik úton indul el az emberke, azt a család, a környezet és a társadalom jelöli ki számára. A kezdeti utazást visszafordítani nem lehet. Minden ember, amikor eljutott oda, hogy saját maga határozhatja meg életpályáját, azt csak úgy tudja megtenni, hogy visszatekint és elgondolkodik azon, hogy milyen utat járt be, és milyen úton kíván továbbhaladni.

A jelen állomásain átrobogunk, és amiről azt gondoljuk, hogy jelen, az a következő pillanatban már múlt. Mint embertanász, hiába mondom, senki nem veszi komolyan, hogy a biológiai létünk is egy időutazáson vesz részt. A biológiai létnek a természet törvényei szerint kimérete van. Kutatásaim egy részében arra törekszem, hogy valami magyarázatot találjak arra, hogy a biológiai létnek milyen életfolyamatai, idő-törvényszerűségei vannak. A biológiai felezési időelméleten való töprengés sok érdekességet hozott magával. A biológiai időutazások indulási állomása ismert ugyanúgy, mint a biológiai lét végállomása. A két végpont között csak száguldunk, változunk, átalakulunk és kiszállunk a végállomáson, de a világegyetem végtelen idővonata csak megy tovább.

A végtelen idő nem robog, nem cammog, csak megy. A véges biológiai lény, az ember érzi csak azt, hogy világutazásának vége egyre gyorsul. A teljes életet élő emberről tudjuk, hogy a végállomás előtt mindennel kibékül, lelassít mindent rendbe rak maga körül, mosolyogva szemléli rokonait, utódait, akiben életének folytatását látja, és csendben elmegy. A növény- és az állatvilágban a múlt nem számít, a bizonytalan jelent és a jövőt ösztönök szabályozzák.

Azzal (antropológiai iskolák szerint), hogy a mutató és a hüvelykujjunkat az ujjbeggyel össze tudjuk érinteni, válhattunk ki az állatvilágból. Ennek a kis képességünknek köszönhetjük, hogy emberek lettünk. A cselekvés, a társas kapcsolatok kialakulása csak segítette a tudat kialakulását. A tudás és az ismeretek átadása révén alakult ki a kultúra. A kultúra a tudományok, a művészet – az emberiség valódi vagyona. Arra, aki a kultúrát rombolja, és leépíteni akarja, aki arra törekszik, hogy embertársaitól megvonja a tudást, a valós művészetek élvezetének varázslatos érzését, arra nem mondhatunk mást, mint hogy emberellenesen cselekszik.

A politika és a tőke, a vagyon és a hatalom édestestvérek. Ez a szoros szövetség azt vallja, hogy legyen egészség, a többit majd megveszem. Tudják a szövetségesek, de nem akarják elfogadni, hogy mindent megvehetnek, kivéve a tehetséget, a tudást, a kreativitást, azaz a kiemelkedő individuális képességeket. Mi marad hátra számukra? Nem más, mint a primitív erőszak, ami lehet lelki, gazdasági, fizikális. Ha nem tudom megvenni, és nem tudom megszerezni, akkor elpusztítom. Nem ismerős a módszer?

Szacsky Mihály
palatinus