Az ember lánya egyetemre ment, immár az új képzésben, amely nemcsak a nevében hasonlít a spagettihez. Tehát a (mindent kutyuljunk össze) Bolognai-rendszer arról híres, hogy a diák tűr. A diák engedelmeskedik. A diák javítgatja a rendszer hibáit. Aztán a diák megpróbál többfelé szakadni, de rájön: van, ami két év után is veszett ügy marad.

Merthogy eleinte még jónak indult. Fél évig mindenki ment, amerre látott, mivel a magasabb szervek sem voltak vele tisztában, hogy merre van az előre. Nem aggódtunk! Aztán második félév: tárgyak választása. Persze meghirdetve nincs, de próbálkozz, hülyegyerek, csak sikerül valahova pofátlanul bejutnod. És sikerül, a tanár nyel egyet, és a rendszer hibájaként a szőnyeg alá söpri. Azért egy halvány reménysugár formájában annyit mond: „Talán jövőre…” De jövőre sincs másképp. Két választható tárgy, persze ütközéssel. Oldja meg a gyerek, ha már egyetemre kerül!

Azt hisszük, ennyi volt a neheze, pedig csak most indul be a gépezet. Fogaskerekei még alig töltötték be az egy évet, máris olyan rozsdásan csikorognak, mintha ezer év után le akarnának állni. Miért nem állnak…? Hát jön a minor szak választása. (Közérdekű info: alapszak + kisebb szak + választható tárgyakból áll a mai BA-rendszer egy bölcsész számára. Mondanom sem kell, hogy ezek nem egymás mellett, hanem egymással szemben működnek. Más karon meg más a káosz oka.) Mindegy, mire mész, még egyik tanszéken sem tudják, mi kerül bele a diplomába: specializáció, talán szakirány, esetleg minor? Menj valahova, hiszen mindegy, milyen végzettséggel sütöd majd a krumplit Donald bácsi büféláncában! Az ember lánya így választ egyet, hetekig tartó tortúrák és félreértések után már hivatalos, így minden mehet tovább a maga nehézkes menetében.

„Ugye, milyen jó egyetemistának lenni?” – szegezik a pofádba a kérdést, majd folytatják: „Buli, nem kell órákra járni, és semmi gondod.” Nos, a buli rendben van. Az óralátogatás már nem. Mivel minden szakodon kötelező bejárni, nem azon kell gondolkodni, melyik napon aludjon tovább szegény gyerek, hanem hogy mire járjon be. Fontos kérdés! Ha ezt kihagyja: nem vizsgázhat, de ha azt hagyja ki: akkor ott tiltják le. Persze a főszak sose enged, egyeztetésnek helye itt nincs, mivel az a fontosabb. A hallgató pitizik, és próbál valami megoldást találni. És talál, de milyen áron?

Mikor már a lazításon járna az esze, jön az éles fájdalom: utolsó év, szakdolgozat, záróvizsga. Laza, fél lábbal már nem is itt van; „hanem a sírban” – gondolja hozzá. Kettő darab óra, amely nem ütközik, a többi meg… Ezt is old meg! Ha meg nem teszed, akkor maradj még egy évet, az csak jó lehet. Főleg, ha te is a fizetősebb fajtából vagy. Aztán mit lehet tenni, ha már beleuntál, kevés vagy ehhez az egészhez, és nincs kitől segítséget kérni? A dékáni hivatal még valamire rábólint, de csekély vigasz. Kb. a „megélsz te kenyéren és vízen” is stílusban alamizsnát nyújtanak. (Ők sem tehetnek ennél többet, a hiba nem itt keresendő.) Ezt a félévet így kihúzod, a vizsgákon meg majd lesz valami. Valaminek lennie kell, aztán ha pozitív a dolog, akkor az utolsó féléved miatt van gombóc a torkodban. És akkor a szakdolgozat és zárvizsga-gondokra még nem is jutott időd…

Nesze neked magyar oktatás! Sikerült egy színvonalas dolgot a legaljára cserélni. Attól még, hogy papíron működik, a valóságban nem biztos, hogy fog. Azaz, mára már biztos, hogy nem. A tanár is nyel, mert nem tud mást tenni, ez már nem az ő hatásköre. Az egyetem jóindulata itt már kevés, fentebb kellene kicsit odafigyelni. A diák pedig – ha sikerül valahogy úrrá lennie a káoszon – még mindig remegve gondol vissza életének ezen szakaszára. És már tudja: tényleg lehetetlen egyszerre két helyen lenni. Tehát jó étvágyat a Bolognai-rendszerhez, ha bírja a gyomrotok!


Ani
annni@citromail.hu