„Jaj, úgy élvezem én a strandot!” A régi sláger refrénje gyakran felcsendül a meleg nyári napokon, s miközben a fürdő kasszájánál állunk a kígyózó sor végén, felmerülhet bennünk a kérdés: ez tényleg annyira szép és jó?

Való igaz, ha a terveknek megfelelően a Március 15. úti uszoda mellett épül meg a veszprémiek által oly régóta várt strand, akkor tényleg annyi vicceset láthatunk és hallhatunk majd fürdőzés közben. Az első emeltről nagy családi perpatvar zajai szűrődnek ki, a szomszéd lakás nyitott ablakán át egy lelkes foci-rajongó gólörömének lehetünk fültanúi. Juli néni ablakot mos a hetediken, csókolom Juli néni, hogy tetszik lenni? Az a bácsi a nyolcadikon meg vajon mit néz azzal a távcsővel? Nyugtassuk meg magunkat, valószínűleg megakadt a tekintete azokon a gyönyörű, lágy ívű dombokon... Mármint a Bakony dombjain, természetesen.

De ne is törődjünk a lakóteleppel, hadd éljék mindennapi életüket (ha tudják), foglalkozzunk egy kicsit magunkkal, legyünk egy kicsit önzők, elvégre azért jöttünk, hogy pihenjünk. Nincs is annál jobb, mint gondtalanul heverészni a napon, és várni, hogy a bőrünk szépen lassan bronzbarnává váljon. Ugyanakkor nincs annál kiábrándítóbb, mint egy panelház árnyékában ébredni.

Lelkesedésünk persze még ekkor is töretlen. „Napozni bárhol lehet, nem ezért vagyunk itt!” – gondolhatnánk, miközben a puha pázsitot magunk mögött hagyva megindulunk a medence felé. Hatalmas csobbanás... aztán még egy, és még egy, mi pedig még mindig sorban állunk a parton, arra várva, hogy felszabaduljon egy hely a vízben. Talán ha több medence lenne, nem éreznénk úgy magunkat, mint az étterem kerti tavában úszkáló pisztrángok ebédidőben. De hova gondolunk, ez teljes képtelenség, hol is férne el itt még több medence?

A gyerekek persze már tiltakoznak és hisztiznek, mert nekik viszont csúszda kell a vízbe meg hinta a partra, hogy a homokos partról ne is beszéljünk, ahol várépítésbe fojthatják kreativitásukat. A pestiek persze ezt is megoldották, felszórták a rakpartot homokkal. Náluk ez „plázs” néven futott. Cukrászdával, koktél-bárral, étteremmel. Mi meg éppen az egyik hipermarketben vásárolt gazdaságos kiflit majszolgatjuk.

Aztán eljön az a bizonyos pillanat, amikor minden kötél szakad, mi pedig kocsiba pattanunk. Persze visszük magunkkal az egész családot meg a kutyát, és ez a mesébe illő kis csapat megindul a Balaton felé. Fél órával később már derékig vízben állva várjuk, hogy a gyerekek odafentről megérkezzenek a csúszda aljára. Közben azon gondolkozunk, hogy vajon Veszprémnek miért nincs normális fürdője. Na persze, nem kell megépíteni Európa legnagyobb vízi élményparkját, de azért egy igazi uszoda kijárna nekünk is, ahol sportolhatunk, lazíthatunk, és ahol a kisebbeket sem kell félteni. És az sem árt, ha egy forró nyári hétvégén elfér a fél város. Hely lenne, csak okosan kellene kiválasztani.

Ezen nem tudunk sokáig morfondírozni, mert egy kissrác szédületes sebességgel csobban a vízbe, alaposan beterítve minket a hűsítő lével. Minden jó, ha a vége jó – gondoljuk, mikor késő délután hazatérünk, és elfoglaljuk a helyünket kedvenc karosszékünkben. Egyetlen gombnyomás, és máris nézhetjük a híradót. Hallani úgysem fogjuk: odakintről vízcsobogás, gyermekek kiáltozása, idősebbek beszélgetésének zaja érkezik a szobába, elnyomva a hírolvasó hangját. Az ablakhoz sietünk, végignézünk a házunk előtt elterülő szabadtéri uszodán, és miközben becsukjuk a nyílászárót, halkan eldúdoljuk az utolsó sort is: „és még Bambi sem kapható...”

Söge
este.veszprem@gmail.com