Szacsky Mihály vegyész, élettankutató, hadászati szakértő, természet- és lélekbúvár, egyike azoknak a nagyszerű embereknek, akik negyven évvel ezelőtt létrehozták a magyar filmgyártás egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – kosztümös játékfilmjét, az Egri csillagokat Gárdonyi Géza regényéből.

Az elkövetkező néhány alkalommal őt próbáljuk meg bemutatni, hogyan került a film készítői közé, milyen szálak kötik Veszprémhez, és tudományos pályája során milyen kutatásokat folytatott, s hogy jelenleg mivel foglalkozik.

Index: – Hol született?

Szacsky Mihály: – Budapesten. Szüleim Zalából valók, ahová gyerekkoromban sokat jártunk vissza. Kispesten nőttem fel, egy akkor még nyugodt környezetben. Általános iskolába két helyen jártam. Azért kettőbe, mert az egyikben azt a tanácsot adták a szüleimnek, hogy keressenek nekem egy másik iskolát. Akkoriban intenzíven zenéltem. Azzal úsztam meg az úttörő munkát, hogy zenei versenyeken és Ki mit tud?-okon jól szerepeltem. Nyolcadikos koromban dönteni kellett, hogy zenész vagy mozdonyvezető legyek. A kettő annyira precízen keveredett bennem, hogy elmentem vegyi technikumba. Fent a Várban jártam egy olyan iskolába, ami az óta már megszűnt. Mi voltunk az utolsó évfolyam. Elsősorban szervetlen kémiával foglalkoztunk, én pedig úgy gondoltam, hogy nagy kémiai kutatásokat fogok majd folytatni. A technikum alatt is intenzíven zenéltem, megfordult a fejemben, hogy filmrendező is lehetnék, aki vegyész végzettségű. Az iskola után elmentem egy kutatóintézetbe dolgozni. Ott belecsöppentem mindenféle kutatásokba, de nem éreztem jól magam. Nem az én világom volt reggel hétre bemenni, hogy megmondják nekem, miben kell hallatlanul okosnak lennem. Ezután mentem át a műszaki egyetemre.

Index: – Hogyan került kapcsolatba a filmezéssel?

SzM: – 1966-ban megnéztem a Keresztesek című, nagy, lengyel történelmi filmet. Egy reggeli buszon való zötykölődésnél elgondolkodtam azon, hogy abban a korban vajon valóban így vívhattak-e, egyáltalán milyen lehetett bármelyik történelmi korszakban élni? Már a technikum alatt is működött közöttünk egy kisebb szellemi műhely, ami később az egyetemi éveink alatt tovább bővült. Helyileg a Múzeum Kávéházban üldögéltünk, mindenféle szakmákból összeverbuválódott emberek voltak közöttünk. A film hatásának köszönhetően elvittem a többieket is a moziba, aminek aztán az lett a következménye, hogy az egy kávénk meg a szódánk mellett kitaláltuk, hogy megtanulunk úgy vívni, ahogyan akkor csinálták. Ez idő tájt kezdett kibontakozni bennem az embercentrikusság. Hogyan élhettek abban az időben az emberek, hogyan viselkedtek, milyenek voltak az életkörülményeik? Azzal a lendülettel, ahogyan közlekedtem ott a környéken, bementem a Nemzeti Múzeumba, és megkerestem azt az embert, aki nekünk segítséget tudott adni. Találkoztam Dr. Temesváry Ferenccel, aki a múzeum újkori osztályának és a hadszertárnak a vezetője volt, és érdekes módon nem dobott ki. Ellátott könyvekkel, és két éven keresztül majdnem hogy egyetemi szintű képzést kaptam tőle.

Index: – Mire volt leginkább kíváncsi a korabeli időszakokból?

SzM: – Társaimmal a korabeli fegyveres mozgásokat szerettük volna rekonstruálni. Hogyan nézett ki például az a mozgássor, amit Dürer A vívók könyvében lerajzol… A társaságból az egyik fiú nagymamája a Dob utcában házmester volt, s az ő házukban volt egy légópince. Odaadta ennek a kulcsát, s a környékről összeszedett csendőrkardokkal meg mindenféle vágó-szúró eszközökkel minden este a kávéház után elég tisztességesen összevissza vertük egymást. Volt már ebben egyfajta tudatosság, miszerint a mozgásoknak van egyfajta dinamikája, íve, törvényszerűsége, s kezdtük lerakni azokat az alapokat, amelyekből a későbbiek során kialakult a történelmi mozgásrekonstrukció. Annyira beleéltük magunkat ebbe a dologba, hogy elkezdtünk a finomságokra figyelni, és mindig azt néztük, hogy mi mennyire kutatható.

Index: – Milyen dokumentumokat találtak minderről?

SzM: – Európában ezek a mozgásanyagok 1210 környékétől tökéletesen kutathatók, illetve ha figyelembe vesszük a korai görög és római ábrázolásokat, akkor ez még nagyobb múltra tekint vissza.

Index: – Hogyan fedezték fel egymást az Egri csillagok rendezőjével?

SzM: – 1968 áprilisának környékén ért bennünket az a meglepetés, hogy kinyílt a Múzeum Kávéház ajtaja, és személyesen megjelent Várkonyi Zoltán. Ettől mindenki elájult. A mai értelemben vett sztárok nem voltak még abban az időben, de mindenki tudta, hogy kicsoda Várkonyi vagy Latinovits Zoltán. Előbbi bejött, és megkérdezte, hogy melyikőtök a Szacsky Mihály? Nagyon óvatosan mondtam, hogy én vagyok, és leült oda mellénk a kávéházban az asztalhoz, s elkezdte mondani, hogy filmet fog forgatni, és szeretné megnézni, hogy mihez értünk. Teljes lelkesedéssel levittük a Dob utcai légópincébe, amiről később elmondta, hogy soha életében nem félt annyira, mint akkor, ott. A boltíves pincehelyiségben egy 25-ös izzó volt, s elég ijesztően nézett ki, ahogyan az összecsattanó kardok szikráztak és csörögtek a félhomályban. Nem kellett áramot kötni a kardokba, mert ahogy a sorják potyogtak, szikrázott az egész magától. Volt egy trükkje az egésznek, ami arra is irányult, hogy hogyan lehet filmen látványosan vívni. Teljesen szabadon vívtunk, koreográfiának nyoma nem volt, de a támadó fél védte igazából a partnerét. Ha a partner hirtelen kinyílt, és szabaddá vált a feje, ellenfele a legnagyobb csapást indította felé, de „hajszálnyira” a fejétől, és a támadónak meg kellett állítania a vágást. Miután Várkonyi megfordult nálunk, ezt követően még egyszer találkoztunk. Megbeszéltük, hogy milyen fegyverzetük volt a korabeli magyar és török katonáknak, osztrák vagy német zsoldososoknak. Látta, hogy mindenhez hozzá tudok szólni, de még mindig nem értettük, hogyan ért el hozzánk. Akkor derült ki, hogy Várkonyi Zoltán is ugyanazt az utat járta végig, mint amit mi. Ő is elment Temesváry Ferenchez, elmondta neki, hogy filmet szeretne forgatni az Egri csillagokból, és szeretné, ha ő lenne a film egyik szakértője. Temesvári igent mondott, de hozzátette, hogy tudomása van néhány őrültről, akik nemcsak megterveznének egyes jeleneteket, de kellőképpen össze is verik önmagukat, ha kell.

folyt. köv.