Amikor nászúton voltuk Szlovákiában, a szlovákiai magyaroktól tudtuk meg, hogy éppen Nyitrán. Egy magyar lányt, Hedviget. És hogy mennyire nem szeretnek minket ott Pozsonyban, abban a tényleg randa fővárosban, és ez a „nem szeretem” már uszítás is egyben. No, akkor mi ott, a Szlovák Paradicsomban (ez a neve), illetve a Tátrában, Selmec-, Körmöc- és Besztercebányán semmit sem észleltünk a „nemszeretemségből”.

Azóta eltelt két év, és megint mentünk, és a két év alatt felhalmozódott félelemalapokkal megpakolva léptük át a már nem létező határt. Mert tudtuk, hogy még mindig. És tudtuk, hogy még mindig pont minket. De most sem bántottak, és most sem éreztették, hogy „mert ti magyarok vagytok…” Turisták voltunk Tátralomnicon, a felvonótól nem messze épült modern faház szobáját bérlők, bérlők, akik egy magyar embernek fizettek szállásdíjat.

Most mit gondoljak, Szlovákia? A turistautakon készségesen köszönnek polgáraid. Előre. És készségesek mindenhol, igaz nem beszélnek „külföldiül”, és halvérűek, elalszik bennük a spiritusz. A túrázás szeretetét és a túrázás meglévő kultúráját le sem tagadhatnák, és aki a természetben örömét leli, arról magyarverést (tett és szó) nehéz feltételezni. Úgy látszik, a vidék, az itt is vidék.

A randa főváros azonban más. Pozsonyban történt meg velem, hogy egy – az etnikumhoz tartozó – testes tiri-tarka, nagydarab asszonynak beleakadt a keze a hátizsákomba, könyékig. Rossz emlék, rossz ómen. Továbbá innen kelnek szárnyra a hírek nap mint nap, hogy míg magyar ember él, el ne felejtődjön az, hogy a gyűlöletük jogos és örök.

Most mit gondoljak, Szlovákia? Tudod mit? Két részre váglak! Az egyiket örökre elfelejtem, kitörlöm létezését az agyamból is, Pozsonyostól, betongettóstól együtt, a maradék részét pedig, a Tátrát, a Bélai Havasokat, a Szlovák Paradicsomot, a szlovákiai vidéket pedig szeretni fogom. És képzeld, az emberekkel együtt!