Epilógus

Mit írt a Veszprémi Hírlap 1908. szeptember 20-án?

Milyen vezércikkel búcsúztatta uralkodóját a város annak eltávoztával? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

Nagy emlékek
Az elmúlt hét nagy eseménye, a magyar király látogatása felejthetetlen emléke marad a veszprémi közönségnek. A derűs, nyárutói napok szépséges verőfénye ragyogó lepelként csillogott az ünnepi díszbe öltözött város felett, mintha az ünnepi örömmel, büszke önérzettel teli szíveknek, a hazafias érzéseknek benső lobogását, tiszta ragyogását példázta volna. De így is volt ez! Kicsinye, nagyja e kedves városnak, gyulladozott a büszke örömtől. Mintha a nagy ősök nagy érzéseinek, Veszprém múltját megszentelő tradícióknak varázsa áradt volna fölénk, úgy átváltoztunk valamennyien. Megható volt látni az ünnepi komolyságot, amelyen mégis átsugárzott a szívek melegsége; a méltóságos viselkedést, amely az emberi kíváncsiságot oly intelligens formákban mutatta be, hogy becsületünkre válik.

Az agg uralkodó arcára is nyájas derűt varázsolt a fogadás színpompás képe, a veszprémi közönség példás ünneplése. Valóban, a királyra is felemelő lehetett ez a látvány, hiszen ha a szívek rokonérzése, benső ragaszkodása, tisztelete fennen szárnyal, eléri a trón magaslatát s méltóan illeszkedik a korona ragyogása, fensége mellé. Boldog az az uralkodó, akinek az útját, mikor népe közé alászáll, egy királyhű, törvénytiszteletben erős, jogaiban önérzetes nép a maga nemes érzéseinek drágaköveivel hinti be. Lehetetlen, hogy ilyen érzésekből, ilyen viselkedésből, a tiszteletnek ily benső megnyilatkozásából ki ne sarjadzzék a tökéletes, meghamisítatlan összhang, a kölcsönös megértés, amely hatalmat növel, fényt terjeszt felfelé, boldog békét, állandó jólétet, áldást áraszt lefelé. S mikor áldást hullat a magas ég boltja, s a boldogság aranykalászai ringanak a föld színén, ez az igazi öröm, ez az igazi béke, ez az igazi jólét, amely legszebb diadémja a koronának, teljes kielégítése az emberiség vágyakozásának.

De boldogok lehetünk mi is, veszprémiek, láthattuk a legjobb uralkodónak, Szent Istvánunk méltó utódjának jóságos arcát, láthattuk derűjét, mosolyát, amelyet a mi szép fogadásunk, hozzá méltó ünneplésünk varázsolt az arcára. Boldogok lehetünk, hogy kedves napokat, szép örömöket szerezhettünk a felséges vendégnek, akinek a szívét mérhetetlen fájdalmak sebezték s gyógyító vigasza úgy sem lehet más, mint hű népének szeretete, tisztelete. Boldogok lehetünk, hogy a napsugaras verőfénnyel együtt a mi érzésünk ragyogása is bevilágíthatott, s meleget áraszthatott atyai szívébe s hogy ily közel, nagyon közel jutottunk ehhez a jóságos atyai szívhez.

Amilyen meleg volt a fogadás, olyan bensőséges volt a búcsúzás a királyi Felségtől. Ha igaz az, hogy az áldás, jókívánság a távolba is elkíséri szeretteinket, akkor a magyar királynak, a mi drága vendégünknek bizodalmas lehetett az útja, mert a mi hő imádságunk fenséges szárnyalása ezernyi meg ezernyi áldás és jókívánság alakjában kísérte el Őt a budai várba.


– Ezzel a barokkos körmondatokkal teli vezércikkel búcsút veszünk utolsó előtti uralkodónktól, s vele együtt a rendszeresen jelentkező múlt-idézéstől is. A kissé patetikus és egyszerre tanító (kioktató?) stílusáról megismert Veszprémi Hírlapot ezennel visszahelyezem a könyvár polcára, s onnan majd csak nagyobb alkalmakkor, évfordulók esetében kerül le újból, nem ragaszkodva szigorúan az eddig betartott száz évhez. Remélem, legalább fele annyira élvezte az Olvasó az időutazást, mint amennyire én gondolom, hogy tehette. Ha így van, jó, ha nem, hát még jobb, mert más, aktuálisabb írások kapnak majd helyet az oldalon ehelyett, amelyek talán nagyobb örömére lesznek az olvasóknak.

Rovat: