Nem vagyok őslakos, Veszprém városa – úgymond – mint idegen betolakodót, ennek ellenére viszonylag gyorsan befogadott. Hálásnak kell lennem, így igazán rosszat nem mondhatok. Ha mégis azt kérdezik tőlem, mi az, ami legkevésbé nyeri el tetszésemet ebben a városban, kézenfekvő és egyszerű a válaszom. Noha sokaknak nyilván meglepő lehet, mégsem kertelek: az egyetemista társadalom és az Utcazene.

Kezdjük az utóbbival, amely nyilván sok-sok városlakó kedvenc programja. A veszprémi polgárok zöme, tapasztalatom szerint, noha pezseg némi művészlét a városban, nem szereti a kulturális rendezvényeket. Számtalanszor tanúja voltam, hogy olyan szellemi alkalmakon, amelyek elmélyült művészetfogyasztást feltételeznek, alig néhányan lézengenek.

A hangos zenei események viszont fokozottan vonzzák az embereket, s ennek a népszerű hagyománynak évi kulminációja a félelmetes Utcazene. Mindenki elismeréssel szól róla, és hálálkodva emlegeti a szervezők munkáját, valamint hangos ovációval szemléli az utcákon hömpölygő tömeget. Kivéve engem. Persze, minek tagadnám, ebben közrejátszik a tömeg iránti genetikusan kódolt tartózkodásom is.

Mégis elismerem, hogy valóban ügyes húzás ez a zenei fesztivál, de összességében abszolút jellemző a retardált veszprémi kulturális szokásokra, hogy csupán egy bömbölő aszfaltőrület képes megmozgatni a közösséget.

A koncertekről nem is beszélek. A temérdek középszerű színpadi fellépés mellett akad ugyan figyelemreméltó muzsika is, ám az egész program csekély értékét mélyen kilúgozza az a bamba, gyakran agresszív orgia, amelyre ilyenkor a veszprémi városlakók ösztönszerűen és csordamódra vetemednek.

Nagyjából ezt nevezik Veszprémben kultúrának, meg az álművelt, nagypolgári, politikailag elkötelezett érdekközösségek által delegált egyéb kultikus összejöveteleket, díszbeszédektől cifra vernisszázsokat, szalonkabátot és cilindert igénylő estélyeket, színházi-zenei randevúkat. Mindeközben a valós értékkel bíró programokon alig páran jelennek meg. Na igen, művészet és tömeg kezdettől fogva gyanakodva méregették egymást a kultúra történetében.

Szorosan kapcsolódik ehhez a tűnődésemhez a veszprémi egyetemisták elképesztően szerény szellemi kapacitása. Múltkoriban láttam, amint az egyetem rektora büszkén szavalja, hogy idén mennyi diákkal több érkezett városunkba. Talán nem szólt neki senki sem, hogy minél nagyobb a felhozatal, a színvonal annyival alacsonyabb. (Akár a boroknál: minél többet próbál előállítani a gazda üzemszerűen, annál hígabb anyag folyik a palackba.)

Nem kételkedem abban, hogy az egyetemen tanulók tíz százaléka okos ember. Tiszteletem a kivételeknek. De sokkal inkább azt látom, hogy a városban él egy szellemileg és lélektanilag erősen hátrányos helyzetű embercsoport, már-már elviselhetetlen kisebbség, melyet újabban veszprémi egyetemizmusnak kereszteltem el. Ők azok, akik éjszaka és hajnalban holtrészegen, betechnózva, középkori tatár alakulatokat megszégyenítő kiterjedt hordákban vonulva hőbörögnek szerte a városban. Ők azok, akiktől Veszprém, mint egyetemi város, elméletileg egy sokszínű és kulturálisan fényűző településsé válhatna.

Ehhez képest azonban, eltekintve néhány alkalmi vagy szűk lélekszámú kezdeményezéstől, semmilyen programot nem lehet alapozni a jelenlétükre. Az alkoholos bulikat leszámítva ugyanis, ha komoly kulturális rendezvényekre invitáljuk őket, tüntetnek a távollétükkel. Még egy működőképes klubmozit sem lehet megtölteni velük, mint néhány vidéki városban, hiszen kizárólag a Disney-kacatra éhesek.

Hát, nagyjából ennyi, ezt nem bírom Veszprémben. De azért jól érzem magam itt, és próbálok együtt élni a hibáival. Melyek talán csak számomra látszanak visszatetszőnek. Lehetséges, hogy mindenütt hasonló jelenségekkel találkoznék az országban.


Novics János