Egy bottropi vendég lakik nálunk hét eleje óta, és persze ilyenkor az ember sokat beszélget: önmagáról, munkájáról, lakóhelyéről. Egy ilyen helyzet abban is segít, hogy egy kicsit külső szemmel nézzünk saját magunkra, hiszen miközben beszélünk a dolgainkról, át is tekintjük azokat. És amikor Veszprémről beszélek egy „kívülállónak” (különösen, ha külföldi az illető), mindig meglepődöm, mennyi kulturális lehetőség van városunkban.

Színházak, múzeumok, folyóiratok, múzeumok, filmklubok, múzeumok, közösségi házak – megannyi lehetőség (és még folytathatnánk akár), bár már sokszor megállapítottuk, hogy a városlakóknak finoman szólva csekély hányada kíván élni ezek valamelyikével. Valószínűleg épp ezért lepődünk meg szívós létezésükön… Persze, vannak olyan elemek is a képletben, amelyek nem feltétlenül csak az érdektelenség miatt fulladnak érdektelenségbe.

Jut eszembe (ez itt egy kapcsolódási pont, csak látszólag kitérő), itt lesz ez a „Kultúrházak éjjel-nappal” rendezvény, melynek alkalmából éjjel-nappal kultúrházazhat, aki akar, mint a múzeumok éjszakája, csak másképp. A kultúrház nálunk a VMK, a Városi Művelődési Központ, póriasan (avagy archaizálva) a Dimitrov. Archaizálni pedig szinte szükségszerű, ha már a kultúrházaknál tart az ember, merthogy a retro-fíling előtör eme intézmények többsége kapcsán, és ez alól a mi Dimitrovunk sem kivétel.

Nem csupán az épület szocreál jellege (de természetesen az is), ami miatt időutazásos érzéseink támadhatnak, hanem magából az elméleti háttérből is fakadnak ezek, hogy tudniillik a közművelődés működtethető a kompjuterizált modernkorban dalestek és turkálónapok szervezésével. Félreértés ne essék, nem ezek ellen a programok ellen beszélek, hiszen a néha döbbenetesen nagy érdeklődés mutatja, hogy a célközönség még létezik. A hangsúlyok mégis egyre inkább a „néha” és a „még” kifejezések felé tolódnak el.

Évek óta létező kérdés, hogy meddig tartható fenn ez az állapot mind külcsíny, mind pedig belbecs tekintetében. Több terv is született a VMK rekonstrukciójára, de eleddig mindezek beteljesületlen ígéretek maradtak. Most ismét fölcsillant a remény, hiszen akik buzgón követik figyelemmel a városi közgyűlés aktuális programját, tudhatják, hogy már soron kívül, augusztusban napirendre került egy ezzel kapcsolatos (újabb) pályázat beadása. A TIOP (Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program) AGÓRA PÓLUS pályázatán való részvételnek egyetlen hátulütője van: a pillérek és a vakolat mellett a működési terület jelentős részét is renoválni kell a megvalósításhoz…

Persze kérdés, hogy ez valójában mennyire jelent hátrányt. A megfogalmazódó új célok között dominálnak az interaktivitásra, ismeretterjesztésre, informális (nem iskolai) tanulásra utaló elemek. Ezek valóban eltérnek a hagyományosan lefektetett közművelődési feladatoktól, viszont sokkal inkább adnak feleletet a fiatalabb nemzedékek megváltozott igényeire. A „közművelődés” ma már biztos, hogy nem pusztán a kultúra népszerűsítését vagy éppen a népszerű kultúra művelését jelenti, az új kor újfajta válaszokat követel: olyan közösségi tereket és eseményeket, ahol a befogadó alakítója is egyben a folyamatoknak. Erre a megújulásra kaphat most lehetőséget a VMK.

A hétvégén még éjt nappallá téve csodálhatjuk a múlt mementóját, de néhány év múlva talán már más szemmel nézhetünk a közművelődés megyei fellegvárára. Kíváncsian várom a fejleményeket, remélem a mentalitásváltást. De hogy meddig fogjuk a bolgár kommunizmus apostolát emlegetni ebben a viszonylatban, az már más kérdés…