Négyből négy, tízből hat

Új filmek DVD-n

Rendszeres mozilátogatás és elegendő szabadidő híján a kortárs filmtörténet észrevétlenül elröppen mellettem, s ha nem volna DVD, talán egyedül a recenziók alapján értesülnék róla virtuálisan. Legutóbb négy próbálkozás után elégedetten nyugtáztam: a vizuális kaland nem volt egészen haszontalan, bár ismét azzal a furcsa érzéssel szembesültem, hogy nem kaptam igazán új impulzusokat.

Julian Schnabel filmje, amely Jean-Dominique Bauby megrázó kötetének adaptációja, okosan megkomponált, ízléses, szép darab. A Szkafander és pillangó legfőbb erénye a könnyvadász hollywoodi kriplidrámák motívumainak teljes hiánya, illetve, hogy sikerül megteremtenie az alapanyag hiteles világát, amely már a könyvben is a fantázia, az emlékezés és a jelen idejű dráma egységét sugározta. Korrekt rendezés, jó színészek, mégis marad valami hiányérzet, de nem tudom meghatározni, mi az. Talán az, hogy a könyv előzetes ismerete nélkül nem állna meg a lábán. Bár e gyanúmat nem tudom igazolni, hiszen nemrégiben olvastam a könyvet, és így persze megállt.

Sam Garbarski filmje, az Irina Palm, egy Leigh-film világát megidéző kedves mű, mégis találni elemeket a cselekményben, amelyek a szentimentális családi történeteket idézik fel a nézőben. A színészek remekelnek, különösen Miki Manojlovic, az elkurvult Kusturica állandó vendége, a rendhagyó sztori jó, lélektanilag minden mozzanat indokolt, a film remek humorral bír, de a zárás mégis hasonlít egy amerikai produkcióhoz.

A Hallam Foe a skót direktor, David McKenzie filmje. Mivel korábbi munkája, a Young Adam, finom egzisztencializmusa miatt tetszett, úgy döntöttem, megnézem. Fiatalos, üde formanyelv, Jamie Bell ragyogó figurája, további érdekes szereplők és karakterek, sajátos fejlődésregény, tabukat sértő elemekkel, egy anyakomplexusos kamaszfiú stációin átszűrve. A történetben azonban több rejlik, mint ami végül a vászonra került. Néhol kissé thrilleresre sikeredett, noha ebből legalább akkora dráma és filozófia is kibontakozhatott volna, mint annak idején a Young Adamból. Persze így is egy friss hangvételű, szórakoztató munka. S ami még fontos lehet, bár a film bizonyos Peter Jinks könyvéből született, Hallam karaktere és a mű némely motívuma erősen emlékeztet Ian Banks A darázsgyár című regényének világára, mi több, olykor mintha szándékolt utalást is felfedezni véltem volna egy-egy jelenetben. Majdnem biztos, hogy hatással volt az alkotókra.

David Cronenberg gengszterfilmjei jobban tetszenek, mint némely korábbi tipikusan cronenbergi alkotása. A History of Violence nemesen egyszerű története üdítő volt a Spider mesterkélt történetéhez képest. Az Eastern promises ugyancsak sima thriller, ráadásul álomgyárszerű befejezéssel, mégis remek munkának tartom, és nem mellesleg jól szórakoztam rajta. Ez persze Naomi Watts elképesztő szépségének és Viggo Mortensen óriási karakterének is köszönhető. Mortensen alakítása példamutató és hipnotikus. A történet ugyan nem túl eredeti, bár nem is teljesen sematikus, de Cronenberg kezében nagy pillanatokra képes. Az orosz maffia világa, a pompás színészek és a rendező kézjegyét mutató megoldások miatt igazán impozáns film. Magasan lepipálja a hasonló thrillereket, és egyéniséggel rendelkezik.

A négy film mindegyike bejött tehát, és egyenként hat pontot érdemelnek a tízes skálán.

(Hogy jelezzem a helyezések súlyát, nálam 7 pont például a Pulp Fiction, 8 pontot kaphat Polanski Zongoristája, 9 pontra értékelem Trier Aranyszív-trilógiáját, a tízpontosok társaságába pedig csak igen kevesen nyerhetnek belépőt, mondjuk az Eraserhead, a Mulholland drive, a Manhattan, az Annie Hall, a 80-as Kubrick-Shining, Bergmantól A nap vége, a Sátántangó vagy a Taxi driver.)

wolferl

Rovat: