Megjött!

Mit írt a Veszprémi Hírlap 1908. szeptember 13-án?

Milyen vezércikkel köszöntötte uralkodóját a város annak érkezése alkalmából? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

Felséges Urunk, üdvözlégy!

Ötvenegy év után ismét itt köszöntünk, Felséges királyunk! Ismét eljössz hozzánk, kicsiny városunkba, hegyes-völgyes Veszprém ős falai közé. Ürüm és büszkeség, hódolatos hűség: nagy ősök erénye, meg nem fogyatkozva, vár s fogad itt Téged, nagy, szent királyoknak nagy s dicső utódját.

Ezek az ó szirtek, ezek a zöld völgyek, melyek a Te első nagy Szent Elődödet itt látták királyi méltóság fényében s a tiszta szentségnek mély alázatában: kilencszáz esztendő törhetetlen hűségét, soha ki nem alvó hű ragaszkodását lehelik szívünkbe és lehelik Feléd!

… Annyi évszázad leforgása megváltoztatta e kis város külső alakját, de nem változtathatta meg történelmen alapuló szeretetét a király iránt; – eltemethette nagy nemzedékek porait, de nem temethette el nagy nemzedékeknek reánk, törpe utódokra, örökül hagyott erényét: királyához, szent koronájához való ragaszkodását!

Díszbe öltöztünk mi, díszt öltött városunk: ne nézd külsőnket: – szívünkbe tekints. Az örökzöld dísz, a virágos oszlopok, ékes diadalkapuk elmúlnak, eltűnnek; szívünkből soha nem múlik el az igaz magyar alattvalói hűség, tisztelet, hódolat és szereted Irántad.

Ha az érzelmek olyanok volnának, mint a villany, mely a levegőben terjed s távolságot nem ismerve megszólaltatja a messzeségben levő telepet: akkor már most megérezned, felséges Urunk, ott, országunk szívében azokat a hullámokat, melyek innen, a mi igénytelen városunkból Feléd áramlanak a mi lelkünkből.

Ha az érzelmek – nem, nem a szavak – szárnyat ölthetnének látható alakban: akkor, szeretett Királyunk, már most körülrepdesne Téged ott, a fővárosban, a Szeretet galambja, mellyé a mi érzelmünk átváltoznék, hogy hívjon, vezessen Téged ide miközénk.

De ím, minderre nincs szükség. A Te szíved egy Atya szíve, mely megérzi gyermekének vágyát, meghallja gyermekének érzelmét külső jelek nélkül is. És Te is tudod, hogy mi várunk, mi óhajtunk, mi hívunk Téged. A szívek meghallják, megértik, megérzik egymást. És Te eljössz ebbe a városba, melynek rögeit Szent István király lábnyomai szentelték meg s melynek falai fölött első szent királyi elődöd fényes árnyéke lebeg, akinek glóriás homlokáról ötvenöt utódon át a Te fölkent homlokodra szállt a Krisztus helytartója küldötte Szent Korona.

Eljössz, hogy e szép vidéken lássad hadaid gyakorlatát, itt, ahol elődeid hadai oly sok nagy harcokon védték meg leghívebb országodat, magyar trónusodat, Szent Koronádat.

… Szent István, Szent László király-elődeid mennyei oltalma vezessen épségben, aggkor derűjében, tartós egészségben, Magadnak s népednek és e hű városnak boldog örömére, mihozzánk, szeretett felséges Királyunk!

S azok az emlékek, amelyeket innen majd magaddal viszel: legyenek kedvesek, éljenek atyai s királyi szívedben még igen sokáig!

Felséges Urunk, üdvözlégy!


– A vezércikk számtalan, a királyoknak kijáró állandó jelzőt s toposzt felsorol: a Szent királyok utóda, egyben az atya-fiú viszonyrendszer felsőbb tagja, akit népe szeret, tisztel, hozzá hűséges, győzhetetlen hadvezér, a Szent Korona viselője stb. Ezerkilencszáznyolcat írtak ekkor: képmutatás, maradiság vagy őszinteség volt a sorok motiválója?

Rovat: