Az ismerős mesél. A történet is ismerős, a gyerek nem jön, az idő meg szalad, a nő meg csak fekszik. A férfi ugrásra kész, most van peteérés, de már nem sokáig, ha áll, ha nem, dolog van, és az „anyám, most légy férfi!” tipikus esete. Nevetünk nagyokat, elképzelem az apajelöltet, ahogy: egy, két, há’, ÉS! Miközben anyajelölt lazul és izgul, pedig annyira szánalmas a helyzet, hogy nem tudja: sírjon vagy nevessen?

Aztán persze semmi eredmény. A másik ismerősről is kiderül, hogy gömbölyödését petevezeték-átjárhatósági vizsgálat, tabletták és beültetés előzte meg. Nem akarta mondani. De most mondja. Ő is nevet nagyokat, mikor az injekció beadása, a hőmérőzés, és persze az időzített együttlétek jutnak eszébe. Hangos, megkönnyebbülés-szagú röhögésbe fullad az első, hirtelen és lehetetlen helyen rátörő hányás története. Anya lett.

A harmadik, a férfi, a spermagyűjtésről beszél: magazinok, videók, szűk helyiségek, fertőtlenítő- és izzadtságszag, elhízott nővérkék. Puszta biológia, gépies mozdulatok, kiürült agy, tele tégely. A büszke, könnyes szemű feleség, és a „kell ez nekem?!”-érzés. A félelem, hogy vaktölténnyel lövöldözik, hogy selejtes. Ha így lesz, az életben nem áll majd fel neki a szégyentől. Vagy mégis? Mert akkor lehet össze-vissza, amikor csak jólesik. Itt röhögi el magát. Boys don’t cry!

A történetek sorban buknak elő. Fájdalmas, megalázó, embertelen helyzetek. Sírni nem szabad. Nem érdemes. Az egészségügy gusztustalan mocsarában fuldokló emberek – hogy egy kis képzavarral éljek. Nők és férfiak, akik szétestek lelkileg és testileg, mert csak számok és adatok egy embertelen rendszerben: a meddők.

A férfimat nézem. Fáradtnak tűnik. Már nem beszél róla. Ha mégis, akkor próbálja elviccelni, ahogy én is. Ilyenkor roppant jól szórakozunk, de a lelket nem lehet átverni. Elfáradtunk. Az eleje előtt. Lehet, ezért tudunk néha nevetni. Túl kell élni.

Aztán azt álmodom, hogy boldog vagyok. Ezerszer kimondom, mire fura alakok kérdezik, hogy miért? A választ nem tudom, de boldog vagyok, és kész. Önmagam vagyok, de nem önző. Jó magammal lenni, de több vagyok, mint amit az „én” jelent. Ébredés után már nem is értem az egészet, de emlékszem a boldogságérzésre. Azt hiszem, ez a lényeg. Hogy igazából ott belül, nagyon mélyen minden rendben van. Csak nem kéne megfeledkezni róla. Így lehet nevetve túlélni. Talán…