Reménytelenül utazni

Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ

Minden kezdődött egy unalmas délutánnal és azzal a felismeréssel, hogy régen fogtam már könyvet a kezembe. Kedves munkatársam épp egy sokadszorra olvasott könyvet lapozgatott, én meg elkértem tőle, hogy beleolvassak. Tipikus „le se teszem” könyv, persze nálam ez nem így sikerült, időhiány miatt, de ha tehettem volna, még aznap este elolvasom az egészet. Viszont még mindig több időm van, mint a regény hőseinek, hiszen Ők még jobban felgyorsított életet élnek…

A tudományos – és egyben fantasztikus – regények iránt hazánkban is nagy az érdeklődés, így talán minden kedves olvasó hallott már Brian W. Aldiss-ról. Igaz, nem sok könyve jelent meg magyar kiadásban, de példának okáért a könyv, amit én olvastam, 1970-es kiadású, és 20 Ft-ba került akkoriban. Ha olvasás útján nem is ugrik be a név, a Mesterséges értelem (2001) vagy Az örök Frankenstein (1990) című film írójaként biztosan.

A fantasy-könyveknél általában a fejünkben olyasmi kérdések vetődnek fel, mint például: A jelenkorban elképesztő gyorsasággal fejlődő tudományok meddig mennek el? Mi lesz a vége? Jó vagy rossz irányba haladunk? Az egyre fejlettebb műszaki csodákra hogyan reagál annak alkotója, az ember? Meddig szennyezhetjük még a Földet?

Ennél a könyvnél első kérdéseim inkább ezek voltak: Miért lettek a jövőben „kisemberek”? Hol vannak? Ősemberként élnek, mégis kábítópisztolyuk van? Fedélzetek között, viszont dzsungelre emlékeztető helyeken vadásznak? Rengeteg kérdés motoszkál az emberben egészen a könyv végéig, sőt, ami meglepetés volt számomra, az utolsó oldalon is javában zajlottak az események. Ijedtségem nem volt alaptalan, fél oldalban a rengeteg kérdésemre nem sikerült választ adni. A befejezés tökéletes, viszont a könyv olvasása alatt annyi, de annyi kérdést halmoztam fel magamban, amelyekre választ vártam volna – és végül nem kaptam meg a felelteket. Ez kicsit lecsüggesztett.

Viszont a történet izgalmas és rejtélyes, váratlan fordulatokkal meghintve – csak nem szabad túl sok kérdéssel várni a végét, mert ez nem az a hagyományos, „a végén mindenre fény derül” történet, itt az olvasóra van bízva a befejezés. A vég körüli nagy gondolkodás közepette aztán azt is eldöntheti az olvasó, hogy helytálló-e a könyv mottója: „Még mindig jobb reménytelenül utazni, mint megérkezni…”

kitti

Rovat: