Örülök, hogy nyilvánosságot kapott a részecskegyorsítóban végzett kísérlet. Egyik kolléganőm már egy hete várta a fejleményeket: vajh, mi is fog történi? Eltűnünk egy fekete lyukban, vagy pedig a kauzalitás rabjai maradunk? Kíváncsiság és félelemmel vegyes kéjvágy bujkált benne a nagy esemény lezajlását illetően. Kis bumm, majd azt követő nagy reccs?

Van-e valami szabad placc a mennyben a fekete lyuktól nem messze, lehetőség szerint közel egy égi járat megállójához? Egyáltalán mi a fekete lyuk? Úgy használjuk, mint az idő fogalmát, de ha meg kellene határoznunk, elég nagy bajba kerülnénk. Beszélünk is sokszor olyanról, amiről fogalmunk sincs alapvetően. Ebből is látszik, hogy nem a tartalom a lényeg, hanem a beszélgetés, a kommunikáció, az eseményekben való feloldódás. A flow.

Eszméletvesztés a folyamatban, a lét-élésben. Ilyen szempontból mindegy is az indukált reverz-ősrobbanás eredménye. Egyébként: nagyon-nagyon óriási sebességre gyorsítanak részecskéket, magyarán anyagot, aztán ütköztetik őket, magyarán sűrítik az anyagot – ha szét nem esik. Van-e akkor düh, hogy a földhöz vágott nászajándékból váza-járólap egyesítődik? Annyira, amennyire lehet, ha lehet, akkor a feketelyuk-állapotig. Rendben is van eddig, ki is számítható egy ilyen különleges égitest, objektum sűrűsége, de mi van akkor, ha mégsem annyi, ha mégsem tudunk semmit a fekete lyukról, ha a matematika ott és akkor nem érvényes, csak Isten kacag egy diófa árnyékában, háta félig ülő állapotában nekitámaszkodik a fatörzsnek, egyik lába kinyújtva, másik felhúzva, tenyere a hasán. Vagy szedegeti a részecske-cserepeket.

Hát igen! A valóság misztikus, játszunk vele, játszanak a tudósok is. És ameddig a keletkező kis fekete-lyukacskák, csírák szétpukkannak, mint a tócsába zuhanó esőcseppek nyomán felfúvódó buborékok, jó is nekünk. Persze közhelyesen szólva: játsszuk, hogy játszunk.

Iskolai csöppségeimnek, az új 9. osztályosoknak felteszem a kérdést: Mitől kék az ég? Miért esik az eső? Miből van a fény? Csak néznek, és képletek után bogarásznak agyongyötört elméjükben. Általános iskolai fizika órákon ilyen dolgokról talán nem nagyon esik szó – experimentális tanulságaim konklúziójaként. Úgy látszik, nem lehet fizika órán fizikát tanítani. Esetleg nem szokás? Marad a híradás: a sok-sok kíváncsi karba tett, vagy zsebre dugott kezű fizikussal a képernyőn, meg azzal az örömmel az arcukon, hogy életben maradtunk. Jaj, de jó, hogy nem történt semmi! Legalábbis semmi olyan. Így tanít a fizika alázatra, örömre és a világ megbecsülésére.

Várnai László
fizikatanár