Elmélkedés és elemzés – V. rész

- jelenlegi helyzetünkről és esetleges jövőnkről -

Napjaink hazai politikai kommunikációjában mindenhol megtalálhatjuk az 1950-es évek és az 1956 utáni időszakok politikai, társadalmi, gazdasági bírálatait. Szomorúan kell hallani, hogy a kellő önbizalommal nyilatkozó elemzők milyen degradáló módon nyilatkoznak szüleikről, nagyszüleikről.

Azok a korszakok a nyomor és a diktatúra évei voltak – hallhatjuk. Egy kicsit vitatkoznék a szélsőségesen elmarasztaló bírálatokkal. Abban a korban nőttem fel. Szüleim dolgoztak és nyugalomban éltük életünket. A közbiztonság jó volt, a szüleim el mertek engedni egyedül a moziba, mert nem voltak kábítószer-kereskedők, pedofilok a környéken. Minden nap volt ennivalónk. A középiskolába villamoson jártam, és mindig be tudtam jutni az iskolába (három átszállással). Még általános iskolás koromban is minden nyáron legalább egy hónapot dolgoztam, vagy termelési gyakorlaton voltam. Emlékeimben úgy él ez az időszak, hogy családi körben soha nem volt létbizonytalansági érzet. Nem foglalkoztatott senkit a családban az, hogy miért nem lehet heroint kapni a gyógyszertárban, senki nem volt szomorú azért, hogy megemelkedett a repülőjegy ára Honoluluba. Csodálatos heteket töltöttünk Balatonon, a Bükkben és az ország szinte minden pontján. Nem volt bevásárlóközpont, de a sarki élelmiszerboltban gyakorlatilag mindent megkaptunk. Minden évben eseménynek számított az, hogy a Szedd magad! mozgalomban begyűjtöttük a befőzéshez szükséges gyümölcsöket.

Mint gyerek, tagja voltam az úttörő mozgalomnak és a KISZ-be is be kellett lépnem. Senki nem vert meg, és nem büntetett azért, mert éretlennek tűntem a mozgalmi élethez, azaz a könnyem is potyogott a röhögéstől, amikor elvadult politikai karriert építő osztálytársaim, kortársaim szemináriumokat szerveztek, és összefüggéstelen pártszövegeket mondogattak. Később érthető lett, hogy mozgalmi-politikai képességeim nincsenek.

Közel negyven éve is jelen volt a politika a felsőoktatásban. Nem tudom, hogy dicsőség vagy szégyen, de a főiskolai, majd egyetemi éveim alatt minden szigorlatom jeles eredményt hozott, viszont a szocializmus, politikai gazdaságtan vizsgának négyszer is neki kellett rugaszkodnom, végül egy kegyelemkettessel engedtek át. Miért? Mert már ebben az időszakban sem tudtam elfogadni az értelmetlenséget. Vitába mertem szállni az előadóval, aki ezt természetesen buktatással jutalmazta. Ebben a – jelenleg erőteljesen kritizált – korszakban a tudományos életben is csak úgy lehetett érvényesülni, ha az un. „foxi-maxi” – azaz a marxista-leninista filozófiából álló – esti egyetemmel rendelkezett akár a vegyész, a gépész, a biológus. Ne feledjük, a mai tudományos életben még vannak olyanok, akik nem biztos, hogy a szakmai, hanem a politikai tudásukkal kerültek vezető pozícióba. Tehát a szépséghibája a dolgoknak az, hogy az elemzők számos tagja abban a korszakban szerzett diplomát, tudást, fejlesztette képességeit, amit most kritizál.

Érezhető néhány estben, hogy az elemző a múltban csak (átkosban) politikai tisztségviselő, hatalommal bíró politikai vezető volt. Az egyszerű példából az is kitűnik, hogy akik nem voltak hatalmon, azoknak is volt mit enniük, sőt, ha volt ellentétes politikai nézetük, és pl. kimentek március 15-én az utcára, akkor ugyanúgy megverték őket, mint most. A politikai másság miatt előzetesbe vitték, letartóztatták a kádári diktatúra ellen tüntetőket, ugyanúgy, mint manapság. A szólás szabadsága korlátozott volt (amit hamarosan visszaállítanak). A karrier útja ugyanaz, mint ami volt: ha pozíciót és hatalmat (valamint pénzt) szeretnél, akkor legyél párttag, legyél a párt ifjúsági szervezetének tagja. Mi változott? Talán az, hogy a múltban a munkához való jog (és kötelezettség) átalakult, és létrejött a munkaerőpiac, a modern rabszolga-kereskedelem és a munkanélküliség. Az állam ugyanúgy fenntartja diktatórikus szervezeti rendszerét, mint régen, és mind a kettő A-val kezdődik.

A kultúra – mondják sokan –, abban van az igazi változás! Valóban, olyan szinten romlott a kultúra, a közízlés, hogy már nincs a művésznek és a tudósnak hova hátrálni. Gyermek és ifjúságom korával példálóztam. Átlagéletet éltünk, a családban a kultúra számunkra nem a kocsmát, a diszkót és a silány személyiséget romboló kereskedelmi csatornák bambulását jelentette. Középiskolás koromban havonta minimum kétszer hangversenyre, színházba, operába mentem. Senki nem nevetett ki, ez akkor az iskolákban – és egy átlag budapesti kerületben – természetes volt. Hangsúlyozom, nem arisztokratikus körülmények között éltem. A könyvtár jelentette számomra a világ megismerését. Aki nem élte át, az nem is tudhatja, hogy milyen felemelő érzés egy könyvtári olvasóteremben elmélyülni bármilyen témában.

Arról mindenki megfeledkezik, hogy a II. világháború után a politika játszotta kisded, néha véres játékait, de apáink, testvéreink, rokonaink a három nagyhatalom által lerombolt fővárost újjáépítették. A felrobbantott hidakat helyreállították, és munkalehetőséget teremtettek embereknek. Az élelmiszer-ellátottság elfogadható volt, sőt, voltak időszakok, amikor kiválónak volt mondható. A vidék élelmiszert termelt, ami a nemzet gazdaságát gyarapította, és nem a spekuláns kereskedőket. Mennyivel jobb az, hogy a tudatos, globális élelmiszerkereskedelem kiiktatja a hazai élelmiszertermelőket, és busás felárral több ezer kilométerről szállít hazánkba élelmiszert? A hidegfejű és tekintetű, számító elemzőt ezek a tények nem érdeklik, csak azt számolja, hogy mennyi profit keletkezik a gazdánál, mert erre vették meg a munkaerőpiacon.

A felvetett gondolatok mindösszesen arra mutatnak rá, hogy jelenleg Földünkön az emberiség – eszmei áramlatok hatására – a természet törvényeivel ellentétesen cselekszik. Nincs idő akadémikusi vitákat folytatni a kérdéskörben. A tét – minden túlzás nélkül – a biológiai lét fennmaradásának kérdése. Az elemzőknek fel kell nőni ahhoz, hogy vizsgálódásaikkal minden kérdéskörben tárják fel a természet és a társadalom bonyolult összefüggéseit. A történelmi múlton nem elmélkedni kell, és nem magyarázni kell az eseményeket, hanem a múlt eseményeit a bázisvizsgálatok alapjának kell tekinteni. A jelen és a szoros közeljövő a történelmi folyamatok tehetetlenségi állapotának jelensége. Az elemzőknek úgy kell gondolkodniuk, hogy értsék: a jelen rendelkezik egy tehetetlenségi tényezővel, amin senki és semmi nem tud változtatni. Az viszont előremutató tevékenység volna az elemzők részéről, ha a történelmi folyamatokból és az ismert jelen helyzetből elágazási pontokat tudnának meghatározni, sőt jövőbeni alternatív cselekvési folyamatokat is előre vetíthetnének.

Szacsky Mihály
palatinus

Rovat: