Régóta terveztünk szeptember első hétvégéjére egy kirándulós-bográcsozós kiruccanást. Előzetesen úgy gondoltuk, hogy jó magyar szokás szerint augusztus 20-ával beköszöntenek a hidegek, vagy legalább valamelyest hűvösebbre fordul az időjárás. Hát nem így lett.

Hátunkon több kiló élelmiszerrel és néhány liter alkohollal indultunk neki az eredetileg húsz, majd a melegre való tekintettel 15 kilométeresre csökkentett szombati etapnak. Már reggel nyolckor sem lehetett megmaradni a napon, de mivel utunk Tés környékére vezetett, ahol a Bakony sem épp kiterjedt erdeiről híres, így több órát meneteltünk rég learatott szántóföldek szélén, csalános mezőkön és ottfelejtett kukoricások mellett – árnyék egy szál se. Velkám globális klímaváltozás; biztos ebben volt részünk, meg a szeptemberi melegrekordban lájv (gy.k. élőben).

Már az első emelkedőnél sikerült alsónaciig leizzadni, amely élményben nem túl sűrűn van részem amúgy. Most volt. Ehhez jöttek még olyan nüanszok, hogy a tíz évvel ezelőtti térképhez képest teljesen más jelekkel találkoztunk IRL. Ha ugyan találkoztunk, mert volt olyan is, amikor egy jó fél óráig nagyjából fogalmunk sem volt, merre vagyunk. Aztán volt olyan is, hogy konyhakéssel szeleteltük az aljnövényzetet, hogy a nem túlságosan karban tartott turistaúton előrébb juthassunk. Volt olyan is továbbá, hogy végighúzva kezemet izzadt habtestemen, fekete színű lé csorgott az alkaromon – szó szerinti poroszkáltunkban a teljesen száraz talajról ugyanis pár milliméter vastag porréteg rakódott ránk. Ezt külön elősegítette még a mellettünk időről-időre elhúzó krosszmotorosok által felvert por és füstfelhő is. Vasárnap sikerült még egy könnyed tizenöt kilométert rátenni az előző napira, annyi különbséggel, hogy most időre rohantunk a várpalotai autóbusz-állomásra.

És ez volt nemcsak az ősz első hétvégéje, hanem az első olyan is életem során, amikor mindkét napon munkahelyi ügyben kerestek a mobilomon. Ilyen még nem volt eddig, szoknom is kellene tán a dolgot – és valószínűleg otthon felejteni ezentúl a mobilt. Tulajdonképpen problémát egyik hívás sem okozott, azon kívül, hogy egy kaptatón fölfelé nem biztos, hogy érdemben tudok nyilatkozni bármilyen kérdésről (mondjuk én meg minek veszem föl – jogos…), és az sem biztos, hogy a társaság ezekre a hívásokra nagyon kíváncsi lenne.

Ellenben a bográcsozás jól sikerült; ennyi hozzávalót még soha nem szállítottunk (fűszerek, pirosarany, gulyáskrém, vörösbor), de megérte. Ja, és olyan sem volt még, hogy maradt volna a borból. Mindkét jelenség mögött az öregedés biztos jeleit vélem fölfedezni…