Hogyan öljük meg a férjünket?

Rushdie kommentárja Kathy Lette könyvéről: „Felvidított”

Se több, se kevesebb: felvidított – és higgyünk Rushdie-nak. Adva van három – a középkorúságuk felé araszoló – nő (negyven fölött): Jasmine, a gazdag férjjel rendelkező, gyermekes házitündér anyuka, Hannah, a szintén csontgazdag gyermektelen asszony és Cassandra, a humorban gazdag kétgyermekes tanárnő, civilben állatorvos-feleség.

Azt hihetnénk: íme, még egy bőrt lehúznak a Szex és New Yorkról, és elmesélik a vicces barátnők történetét új köntösben, de nem! Látatlanban kételkedtem a könyv értékében, lévén erősen bulváros reklámja van, és az Ulpius-ház adta ki, de tévedtem. Bele kellett rázódnom, de ez a könyv (egész) jó. El kell ugyan fogadni a világlátását, stílusát, de akkor már kíváncsi vagy a folytatására.

Nőkről szól, akik azt hiszik, hogy bár kissé unalmas házasságban élnek, de boldogok. Aztán Jasmine-ról kiderül, hogy férje nem csak hogy szeretőt tart, hanem a hét minden napján más nővel bújik ágyba. Cassandra meg azt próbálja elfogadtatni magával, hogy az, hogy egy éve nincs orgazmusa, a normális házasság több év után jelentkező folyománya. Az egyikük „bosszúbaszásokba” veti magát, míg Cassandra rájön, nem tudná megcsalni férjét, ezért szexuálterapeutához fordulnak, aki annak rendje és módja szerint el is csábítja az állatorvost. Hannah a résztvevő tanácsadó szerepkörben leledz.

Itt tartok a történetben, mely akár közhelyes is lehetne, hiszen ki kíváncsi lázadó háztartásbeliek, nyomorúságos szexuális életük fellendítésére törekvő tyúkok, férfiakat gonoszul kibeszélő, fondorkodó nők kalandjaira. De a könyv épp attól szórakoztató és elgondolkodtató, hogy ezek a feleségek szeretik a férjüket, akik ilyen-olyan okokból már rájuk untak, és emellett pedig ezek a nőneműek tökéletesen tisztában vannak saját hibáikkal is.

„Hiába akartam én olyan nő lenni, aki egyik kézzel pelenkát cserél, míg a másikkal tojáshabot ver, közben pedig részt vesz egy telefonkonferencián, végül banális eset lettem. Amikor az afféle szentbeszédeket hallom kijönni a számon, hogy ››Hol élsz te? Disznóólban?‹‹ – az az érzésem, álmomban agymosáson mentem át, melynek során a fejembe töltötték a Feleségek közhelyei 2. kötetét.”

Cassandra – a lökött tanár – meséli el a sztorijukat, amely végül Jasmine férjének halálával ér véget (és kezdődik el). És nem hiába gyanúsítják gyilkossággal Jazzt, hiszen folyamatosan arról beszél, hogy hűtlenkedései miatt ki fogja nyírni hites urát hamarosan.

„Az a legjobb abban, hogy valaki nő, hogy tovább élünk a párunknál, és az összes pénzüket elköltjük. Na, ezért nem válok el, hanem ezentúl zsíros tejföllel készítem Studz ételeit, és nem csöpögtetem le a zsírt a sült szalonnáról. Megtömöm, mint egy libát. És ha infarktust kapott, veszek egy hobbibonckészletet, hogy megvizsgáljam, van-e egyáltalán szíve ennek a szemétnek…”

Irtó jó szövegek fűszerezik a regényt, és a férjek maximális tiszteletben tartása mellett együtt tudok érezni ezekkel a többször szült, háztartással küzdő, boldogságra vágyó feleségekkel. Mint újdonsült feleség: nem szeretnék ide jutni soha. Nem szeretnék a kézzel ilyen formában találkozni: „A kéz lopva felkapaszkodik a hitvesi ágy oldaláról, démoni erővel a cicidbe kapaszkodik, és csak csavarja, csavarja, csavarja. A kéz a házasélet legkiszámíthatóbb gesztusával követeli a házastársi jogokat, hiába lóg a beled a kimerültségtől.” És egyáltalán: nem szeretném így látni a világot, a házasságot, ahogy ezek a nők látják. Szeretném, ha a közös erőfeszítések és egy kis szerencse segítségével boldogok maradhatnánk, ameddig mindkettőnknek jó és fontos a kapcsolatunk.

Addig is ajánlanám a férfiaknak Kathy Lette: Hogyan öljük meg a férjünket című könyvét, hogy megtudják, mire számítsanak, ha félre lépnek, és hogy megismerjék asszonyaik igazi természetét.

Rovat: