Visszatérve eredeti témánkhoz, kijelenthetjük: az elemzők és a tanácsadók a lehető legegyszerűbb és kockázatmentes tevékenységeket folytatják. Összeadnak, kivonnak, osztanak és szoroznak, csak azzal nem számolnak, ami a számok mögött van. Tapasztaltam, hogy egy közgazdász milyen módszerekkel készíti el tervét.

Egy közgazdász figyelembe veszi mindazokat a költségeket, amelyekkel számolni kell. Szinte mindig alkupozíciókat kínálnak fel, úgy, hogy pl. a valós költségekre nincsenek figyelemmel. Számolnak a hitelkamatokkal, a saját és más adminisztratív költségekkel, sikerdíjjal stb. Az adott programok esetében felvázolják a megtérülési időszakokat is, úgy, hogy környezeti változásokat általában nem terveznek be. Tudott, hogy a több-összetevős programok esetében ha csak az egynegyede bizonytalan a programnak, akkor az egész levezetés csak valótlanságot tartalmazhat.

Többször találkoztam olyan esettel, amikor a szakma képviselői technikai, működtetési szempontok szerint pontos és precíz tervet készítettek. A közgazdasági tervezőnél – mondjuk – megjelennek ezek az adatok – pl. valamiből egy nap alatt 100 darabot lehet előállítani. A közgazdasági szemlélet két módozaton tudja irreálissá tenni a szakmailag pontos számításokat. Az egyik esetben elfogadja az egy nap előállítható dolgok, darabok mennyiségét, de akkor az átadási árakat többszörösére emeli. Sajnos gyakoribb az az eset, amikor közgazdasági szempontok alapján az előállítási darabszámot megduplázza (ha épp’ nem triplázza meg). Az elmúlt öt évtizedben hazánkban számos példa van erre. A tervgazdálkodás is ezt a módszert alkalmazta. (Egyik egyetemi professzorom kedvenc példája volt az a történet, amikor a szocializmus építésének elején egy lábas-gyárba a lábas-gyártás tervét literben adták meg. A gyár kitűnő vezetői és a pártitkár úgy döntöttek, hogy a tervet akkor tudják 150% fölé tornászni, ha csak 20 literes csinos piros lábaskákat gyártanak. A tervet teljesítették, de a vas és edényboltokban nem lehetett félliteres, egyliteres háztartási edényeket kapni.). Ha valaki azt gondolná, hogy ez a múlt keserédes története, akkor az nagyot téved.

Néhány éve a fenntartható fejlődés ellentmondásosságáról vitatkoztam egy elkötelezett közgazdásszal, akinek hasonló érvei voltak a meggyőzésemre. Azzal példálódzott, hogy annak idején az édesanyjával közösen művelték a kiskertjüket, ami kellő élelmiszert biztosított a szűkös időben kettőjüknek. A példabeszédet első hallásra nem értettem, de aztán rávilágított közgazdászunk a lényegre, mondhatnánk: határ a csillagos ég, mert ha a kiskertben 20 ember dolgozna, akkor 20 embernek adhatna élelmet a kicsinyke Föld. Ebből a hitéből nem lehetett kibillenteni. Érveimet, hogy egy területen ideális termelési viszonyok esetében is csak meghatározott mennyiséget lehet előállítani, ostoba locsogásnak vélte. Szerinte, ha két ember ültet, locsol, kapál, akkor két embernek való termés várható, ha 20 ember ültet, locsol, kapál, akkor 20 ember élelmiszere termelhető meg. A szomorú az, hogy hazánk költségvetési terveit figyelve hasonló közgazdasági magasságokat lehet vélelmezni.

Az állam napjainkra teljesen elszegényedett. A költségvetés lassan egyetlen forrása az adó. Úgy tűnik, hogy ez a zsebekben turkálás magasiskolája. Ha szegények az emberek, és a zsebükben csak 20 forint van, akkor adó címen nem lehet 25 forintot elkérni. Sok ember így érzi ezt. Ráadásul az agresszív kereskedelmi marketing (ami nem az állam vagyonát gyarapítja) azt hirdeti, hogy vásárolj, mindegy, hogy mit, de vásároljál! A szegény embernek adóznia kell (mindig azt mondják, hogy csak néhány évig), szeretné élvezni egy kicsit az életet is a szerencsétlen polgár, ezért vásárol, de már nincs miből. Jönnek a jóságos bankok, és kölcsönt adnak. Kinek? Az embernek vagy az államnak? A kamatot a szegény ember fizeti, és ha már mindenét elzálogosították, jön a társadalmi periféria. A dologban a legnagyobb szomorúság az, hogy ismét besúgó-ország lettünk. Napjainkban már nem csak a házmester jelent fel embereket, nem csak a beépített ügynök írja szorgalmasan jelentéseit, az állam a névtelen feljelentésekkel, emberek meghurcoltatásával növeli bevételeit. Lehet, hogy ez modern és demokratikus szemlélet, de személyesen jobban szeretem a barátságokat, a közös gondolkodást, a civil mozgalmakban rejlő szépséget és a tevőleges cselekvéseket a társadalomban.

A társadalmi fejlődés egyik zavaró és gátló tényezője nem más, mint az elfogadott és törvénybeiktatott, végrehajtott stb. feladatok utó-kontrolljának hiánya, a rózsaszín tervek megvalósulásának ellenőrzése. Létezik egy független szervezet, az Állami Számvevőszék, de láthatjuk, hogy ha hiányosságot tár fel (márpedig elég sokat találnak), a politika darabokra szedi, és a kommunikációra fordított sok milliárd forint elköltésével a pártok megmagyarázzák a bizonyítványukat, és a feltárt hiányosságokat a szőnyeg alá söprik.

Az elmúlt évszázadban szinte egyetlen országban sem valósultak meg az eredeti politikai, gazdaságpolitikai elképzelések – s mindezért a politika a másik politikai tömörülést okolja. A történelmi múlt kritizálása és sajátos értelmezése a politika lételemévé kezd válni. Általában nem a valós okok feltárására, hanem a politikai ellenfelek ócsárlására használják fel ezeket a megváltoztathatatlan tényeket. Valós jövőképet senki sem mer fölvázolni.

folyt. köv.

Szacsky Mihály
palatinus