Idén a nyarat egy tüchtig kis országban, a németeknél töltöttem. Két hónapot egy békés schwarzwaldi falucskában éltem. Mértani pontosságú kerítések és szinkronban legelésző tehénkék között csipkés gallérú nénikkel dülöngéltem a sörpadokon énekelve, hogy „Rot sind die Rosen, tarí-rarí”. De augusztusban letettem a söröskorsót az asztalra, felvettem a hátizsákom, és felszálltam a repülőre Budapest felé.

Ferihegyen a 200-as buszt kell elcsípni, ami gyakran jár még így éjjel is, és mikor megérkezett, konstatáltam, hogy milyen szép, milyen új, lám, méltón fogadjuk a hazánkba látogató külföldieket.

Az emberi tényező képbe kerülésekor viszont már éreztem, hogy hazaértem, és kezdetét vette „A Kaland”. A buszon szerettem volna jegyet venni, de a sofőr csak annyit mondott rám se nézve: „Adnék én, ha lenne.” További kérdésemre, hogy „Akkor most mit tegyek?”, azt mondta „Mittomén.” A külföldiek is próbálkoztak, de velük még ennyit se közölt emberünk. Ez tulajdonképpen logikus, hiszen úgysem értették volna meg, mert nem magyarok. Megsajnáltam a tanácstalan turistákat, és lefordítottam a sofőr bácsi mondandóját, kicsit azért csiszolva a stílusán, és tanácsoltam, szálljuk fel, lesz, ami lesz

Az úton a gépnéni mindent magyarul mondott be a félbusznyi külföldinek, de hát csak ki tudják szűrni a mondatokból a megállóneveket hülye kis útikönyveik alapján. Azért a Kőbánya-Kispest végállomást, amit a gép angolul is bemondott, az utazók lelkesen megtapsolták, mint egy ügyes landolást a repülőn.

Az első kép, ami a velem érkező turistákat fogadta a metró buszmegállójában, egy hatvan év körüli, kövér néni volt, aki hófehér kosztümben, szétvetett lábakkal, iszonyúan üveges tekintettel ült a földön tupírozott fehér hajjal és nagyon kifestve, az ölében fehér retiküljével, mint egy elmebeteg Miss Röfi. Már csak egy tábla kellett volna a kezébe, hogy „Welcome to Budapest!”, és az emberek még fényképezkedtek is volna vele.

A busz és a metró közti, alvó hajléktalanokkal sormintázott folyosókat, gondolom, nem kell bemutatni. Szintén jó kis sokkterápia a nyugatról érkezőknek. Ezek után a belváros szépségeit biztosan jobban értékelik majd.

A következő állomás az akadályversenyben: metrójegy-szerzés éjszaka. Éjjel volt, jegypénztár zárva. Nem baj, ott az automata, amit már a buszon megígértem egy német lánynak, akit jól láthatólag nyomasztott a jegy nélküli buszozás iszonyú terhe. A gép előtt egy pár állt, magyarok. Hangosan szentségeltek, mert a gép tulajdonképpen egy jegyautomatának álcázott ügyességi játék volt: a fent bedobott pénzt lent kellett elkapni. A külföldieknek pedig – hiába az angol nyelvű menü – esélyük sem volt használni a gépet, mivel nem jellemző, hogy az országba érkezők egy zacskó apróval lépik át a magyar határt, papírpénzzel márpedig az nem működött.

Körülnéztem tehát az üres és emberszagú metróbejárat környékén, a házigazda felelősségét egyre jobban érezve a vállamon. Megláttam egy nyitott irodát a mozgólépcső mellett, benne egy izzadtságszagúnak látszó, atlétatrikós, rövidgatyás emberrel. Bementem és megtudtam, ő is ad el jegyet. Az iroda a cseh film fénykorát idéző berendezéssel bírt. Fekete-fehér kistévében kicsit csíkos sportközvetítés, csoffadt villanyrezsón kávéfőző, polcokon sárga papírok, kétes ízlésről árulkodó, foltos linóleum. De emberünk nyugodt, és van jegye. Visszamentem az automatánál szerencsétlenkedő, béna külföldiekhez, és a trikós bácsihoz irányítottam őket kicsit kuncogva, mit fognak majd gondolni, ha belépnek az irodába.

Lementem az aluljáróba, beszálltam a metróba, és büszke voltam, hogy milyen jól kiismerem magam ebben a sűrűben. Úgy éreztem a magam, mint egy harcos, egy igazi hős, aki nem csak erős, de segít is az elesetteken. A hátizsákosok és bőröndösök is megérkeztek a metrókocsiba, a tekintetük riadt volt és fáradt, csak egy magyar utas – aki velünk utazta végig az utat a metróig, és biztos ő is most ért haza egy szebb világból – nézett rám, de csak ennyit mondott: „Durva, mi?”