Napjainkban a gazdasági és a politikai elemzések minden esetben túlsúlyba kerülnek, és elnyomják azokat a tudományterületeket, amelyek talán nem olyan látványos módon, de kellő alapossággal értelmezik mindazokat a természeti és életfolyamatokat, amelyek meghatározzák biológiai létünket, a természet sorsát.

Tévedés, mondhatják sokan, mert igenis sok esetben hivatkoznak politikai és gazdasági elemzők tudományos természettudományi kutatásokra, információkra. A komplex elemzések esetében feltűnő módon azt lehet tapasztalni, hogy a hivatkozások minden esetben azokra a kutatási eredményekre hagyatkoznak, melyek alátámasztani látják a politikai tervezést.

Említhetnénk a II. iraki háború kitöréseinek okát is. Idézhetnénk, hogy tudósok, távérzékelési szakemberek, vegyészek, fizikusok, kémek egybehangzó állítása alapján az iraki hadsereg rendelkezett vegyi fegyverekkel, ami (ha igaz lett volna) veszélyeztette volna az USA biztonságát.

Nem hagyható szó nélkül az a kommunikációs háborúzás sem, amelyben az elemzőnk Földünk olaj- és gázkészleteinek mennyiségéről elmélkednek. A gigantikus olajvállalatok szerint nincs semmi vész, folynak a kutatások, és egyre több olaj- és gázmezőt tárnak fel, miközben bevallják, hogy pl. Amerikában a kitermelhető készletek egyre fogyóban vannak, Kínában gyakorlatilag kitermelték az összes olaj- és gáztartalékot. A tudományterületek szakértőinek reálisnak tűnő számításai szerint viszont a Föld olajmennyisége a jelenlegi fogyasztás figyelembevételével – illetve a fejlődő országok fogyasztásemelkedésével – csak néhány évtizedig tartható fenn. Abba a hibába estem, hogy az értelmezésnél az olaj kérdését hoztam fel elsőként. Az olaj és az energetika-kérdések problémája a valóságban eltörpül a természet egyensúlyának felborulása mellett, mint pl. a vizek szennyezése és az ivóvízkérdés, az élelmiszertermelés és a természetpusztítás, a zöldmezős beruházások, a klímaváltozás – és nem utolsó sorban a népességnövekedés – miatt.

A pesszimista kicsengés esetében azt is mondhatjuk, hogy az ember olyan élőlény, amely magában hordozza mohóságával saját önpusztítását.

Ismerünk más élőlényeket is, amelyek valamilyen ismeretlen hatásra képesek tömegesen öngyilkosságot elkövetni. Talán azt is mondhatnánk, hogy az emberiség nem nőtt fel kellő mértékben tudatához. A politika esetében ez nem is kérdés. Történelmünkben, jelenünkben, az egész világban az tapasztalható, hogy felelőtlen és a realitásokat figyelmen kívül hagyó programok készültek, készülnek, amelyek elsősorban a világuralmi pozíciókra törő nemzetekre jellemzők.

Ismét vegyünk egy példát! Az USA tényszerűen egyetlen klímavédelmi programhoz sem csatlakozott. A programok elutasításánál minden esetben a sejtelmes jövőben keresik a megoldásokat, és ezért nem cselekszenek elvárható módon (azt hallhatjuk, hogy a jövőben hány milliárd dollárt fordítanak majd ökológiai, klimatikus stb. kutatásokra). Arra való hivatkozással, hogy gazdasági érdekei ellen hatnak a klímavédelmi vállalások, feljogosítottnak érzik magukat arra, hogy folyamatosan növeljék nyersanyagkészleteik kitermelését, növelik az olaj és szénhidrogének felhasználását, valamint intenzíven fegyverkeznek (ami szintén hatalmas energiát, nyersanyagmennyiséget igényel). Ezzel az USA – a világgazdasági és katonai hatalom fenntartásával – kiérdemelte a legnagyobb légkörszennyező címet. Az USA nagy sajnálatára a gazdasági háborút kezdi elveszteni, mert Kína igyekszik az élre törni (ha még nem tette meg). Ezzel egy időben természetesen Kína elorozta az USA légkörszennyező elsőbbségét is (a többfrontos küzdelemben nem feledkezhetünk meg Indonéziáról, Indiáról, a fejlődő Oroszországról, Japánról, és ha létezik, akkor az Európai Unióról sem).

A háború, mint tudjuk, folyik tovább, de hatásai eljutottak oda, hogy más módozatban súlyos, sokszor az eredményeket is felülmúló pusztításokat végez. Történelmünkben a hadseregek felvonultak egymással szembe, és Mars isten rendelkezései szerint szabályosan öldösni kezdték egymást a katonák (csak megemlítem a nagy teoretikus mondását, miszerint: „A háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.”). A veszteség tehát a csatamezőn volt megtekinthető, és a győztesnek, akinek természetesen mindig igaza van, állt jogában a csatamezőről összegyűjteni az ellenség elszórt és elvesztett javait, az elfoglalt városok kifosztása is természetes katonai tevékenység volt. Az I. és II. világháborúban a politikai és katonai tevékenységeket már kiterjesztették kontinensekre, országokra, teljes régióra és népességekre is. A politikusok és a katonák is megmagyarázták például London, Berlin, Drezda bombázását, de ne feledkezzünk meg fővárosunkról sem. A II. világháború vége felé kollektív német, orosz és amerikai összefogással Budapestet szinte teljesen elpusztították, letarolták. Nem múlik el év úgy, hogy Budapesten építkezéseknél, útjavításoknál ne találnának a földben föl nem robbant lőszert, gránátot, bombát. Legutóbb azt a kéttonnás amerikai nép ajándékát sikerült kiemelni a Ferencvárosban, amiről kiderült, hogy valószínűleg (még a háború alatt pottyant le egy Liberátorról), a háború után már hatástalanítottak. Elgondolkodtató, hogyan reagálná le az amerikai közvélemény, ha találna egy kéttonnás bombát vagy robbanó szerkezetet valahol Amerikában akár az első vagy a második világháború idejéből, esetleg mondjuk a vietnámi háborús időszakból.

Napjainkban a katonai jellegű háborúzás gazdasági, környezeti visszahatásai és a veszteségek egészen másképpen jelentkeznek, mint a közelmúltban. A gazdasági növekedés, a fenntartható fejlődés erőltetése, és a világhatalmi pozíciók megtartása együttesen igényli a termelékenység növekedését (a háborúkhoz sok lőszer, fegyver, katonai eszköz, és nem utolsó sorban üzemanyag kell). Napjaink grúz konfliktusa is a nagyhatalmak között zajlik. Nagyon leegyszerűsítve az USA és Oroszország között. A tét nem más, mint a fennhatóság megteremtése olyan területen, ahol biztosított a nyersanyagok kitermelése és azok elszállítása. A helybéli lakosok érdekeit senki nem veszi figyelembe.

A háttérben hallhatjuk, hogy Grúziának hány helyről szállítanak és telepítenek fegyvereket és fegyverrendszereket. Aggodalomra adhat okot az is, hogy más nemzetek katonai szakértőinek, kiképzőinek száma is emelkedik. Mindezekkel egy időben a ténylegesen háborúzó országokban a növekvő termelés hatására arányosan növekszik a hulladék és káros anyag-kibocsátás, a környezetszennyezés.

folyt. köv.

Szacsky Mihály
palatinus