Műanarchia

Sex Pistols a Szigeten

Néhány évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam, hogy egyszer élőben látni fogom azt a bandát, amely egyet jelent a punkmozgalommal. És lássunk csodát: ismét összeállt a Sex Pistols, és karrierjük történetében először ellátogattak Magyarországra, méghozzá az eredeti felállásban, mert Glen Matlock basszusgitározott, akit 1977-ben felváltott a két évvel később meghalt Sid Vicious.

Mi tagadás, nagy izgalommal mentem a Szigetre, hogy lássam a hetvenes évek talán leghírhedtebb bandáját, az ezerszer kiátkozott négyesfogatot, akik nem voltak rest anarchiát kiáltani az Egyesült Királyságban, elküldeni a Királynőt a vérbe, hülyét csinálni a legnagyobb lemezkiadókból, vagy élő tévéadásban trágár szavakat használni. Mindehhez egyszerű, mégis gyilkos erejű punkzenét szolgáltattak.

Fél tíz után néhány perccel besétált a négy egykori botrányhős – és először a kinézetüktől döbbentem meg. Steve Jones gitáros elnyűtt pólójában – amin a Királynő feje volt letakart szemmel –, rövidnadrágjában, jócskán elhízva inkább hasonlított egy középkorú apukára, aki éppen most jött ki egy Balaton-parti kocsmából főszezonban. Glen Matlock basszusgitáros tökéletesen belőtt hajszerkezetével, kigombolt pólójával, fehér nadrágjával inkább egy szabadságon levő üzletemberre hasonlított, mint egy ezerszer kiátkozott punkbanda tagjára. Paul Cook dobos nem sokat változott az elmúlt években, de róla is inkább egy három műszakban dolgozó gyári melós jutott az eszembe. No, és mindenki Rohadt Janikája, Johnny Rotten Lyndon valami lehetetlen göncben tűnt fel: műlevelek – vagy mik – fityegtek kosztümjén, mindehhez párosult a szokásos túlvilági mosoly.

Nem sokat tökölve bele is vágtak a Pretty Vacantbe, amelyre azonnal beindult a szépszámú közönség, nem annyian, mint Iron Maidenen, de azért szorongtunk. Távolról sem volt mindenki punk, noha egy-két szépen formált taréj ágaskodott, a gimnazistáktól a jól szituált negyvenesekig mindenki pogózott a színpad előtt. Repkedtek a papírpoharak, benne sörrel. A permanens lökdösődéssel még elvoltam, de amikor a harmadik adag sör landolt a képemben, úgy döntöttem, hátrébb húzódom.

A zenekar meg szorgalmasan zúzta repertoárját, ami nem túl nagy, hiszen az egyetlen stúdiólemez, a Never Mind The Bollocks, meg pár kislemez nem ad lehetőséget túl nagy válogatásra. Kicsit sokat piszmogtak a dalok között, monoton, számomra funkciótlan zakatolásokkal nyújtották a szerzeményeket, hogy kitöltsék a koncertet, no meg Johnny szórakozott a közönséggel: kiabáltatta őket, elmondta, mennyire meghatott, hogy mennyire kurva jók vagyunk, ja, elhajtotta Busht, amit minden második rocksztár megtesz. Amikor az EMI-t játszották, Rotten megosztotta velünk, mit gondol a lemeztársaságokról, de ez sem tűnt hitelesnek, mert biztos vagyok benne, hogy a turné végeztével kiadnak egy koncertalbumot a régi dalokkal, hogy még egy bőrt lehúzzanak róluk.

Ha már itt tartunk, hadd meséljem el azt is, hogy nagy rocksztárokhoz méltóan elzárkóztak a sajtó elől, még a fényképezést sem engedték az orgánumoknak, és mindvégig egy gorilla vigyázott rájuk a színpadon, aki, ha lementek, árnyékként követte őket. Az ember nem ilyen sztárallűrös – más szemszögből kispolgári – viselkedést vár attól a bandától és énekestől, aki Nagy Britannia első számú közellensége volt a hetvenes évek második felében. Ebben a közegben hiteltelenül hangzott az Anarchy In The UK és a God Save The Queen.

Amúgy pocsékul játszottak. Paul Cook nem egy dalnál képtelen volt tartani a ritmust, összevissza hullámzott a zene, bizony Jones és Matlock mentek oda a dobszerkóhoz, hogy egyenesbe hozzák a kóválygó dobost. De más csúnya mellényúlásokat is csináltak. Bár a nagyszínpadon zajlott a koncert, a négy zenész középen tartózkodott, egy kis részen, nem igazán kimozdulva abból a körből. Úgy látszik, még élt bennük a hetvenes évek klubhangulata. Nem nagyon értettem azt sem, mit keresett a setlistben a Hawkwind Silver Machine slágere, ami utoljára hangzott el.

A cucc legalább megszólalt, nem úgy, mint Iron Maidenen, bár Rotten hangja időnként elszállt a néha komolyan feltámadó szélben. Nagyon jó volt látni őket, de ennek a mai Sex Pistolsnak vajmi kevés köze van a polgárpukkasztáshoz, felforgatáshoz. Nadrágletolással, „fuckyouzással” szépen belesimultak a show business szép emberi közé.

Fotók: Dobos Jani

Rovat: