Maiden Mánia

- egy nulladik típusú találkozás -

Semmit sem kockáztatott a Sziget szervezőgárdája, amikor a nulladik napra a heavy metál egyik ikonját, a brit Iron Maident hívták meg. Garantált teltház, jelentős médiavisszhang, lenyűgöző látvány, tökéletesen elégedett rajongók, kívánni sem lehet jobb fesztiválkezdetet!

Kilenc évesen irigykedve néztem néhány nyolcadikos dipóját, no nem csak azért, mert én akkor még hátitáskában hordtam az iskolai könyveimet, hanem mert például a Darida Robi fekete diplomata táskáján fehér szigszalaggal virított az Iron Maiden felirat. (Persze lövésem sem volt arról, hogy ez micsoda, de baromi jól nézett ki.)

1988-ban már a lengyelpiacról hazafelé tartva elkértem Zakar Zoli cimborámtól a frissen beszerzett „Seventh Son…” kazettáját, és a nyáron már könnyek közt néztem, ahogy az ismerős – nálam persze jóval idősebb – haverok az először Keletre merészkedő Monsters of Rock keretében megrendezett Iron Maiden koncertre indulnak Pestre, az MTK pályára.

Azóta vágytam arra, hogy lássam Eddie-t – a banda logóját, jelképét, „címerzombiját” – élőben, de bármennyit is jártam rendszeresen hazai és külföldi rock-koncertekre, a Maiden valahogy kimaradt. Nem én lehettem egyedül így városunkban, mert a Szigeten vagy kéttucatnyi veszprémivel futottam össze, ami a 40 ezres hallgatói létszámmal és az ott töltött két-három órával összevetve bizony nem rossz arány.

Különösen annak tekintetében, hogy parkolóhely keresés közben NEM láttunk magyar rendszámú autót! Olasz, francia, osztrák, holland, szlovén, román, német, szlovák stb. felségjelű kisebb-nagyobb járművek sorakoztak az apró utcákban, így nem is volt meglepő, hogy a váratlanul gyors bejutás után több „idegen” szót hallottam, mint magyart.

A jutányos áron és ideális méretben kapható sörrel (6 deci Arany Ászok 390-ért) könnyedén lehetett oldani a várakozás feszültségét, de még három liternyi sör elfogyasztása sem bírt rá arra, hogy Steve Harris – az Iron Maiden alapító basszere – lányának produkcióját közelebbről megnézzük. (Ha Smith-nek hívnák a csajszit, valószínűleg sosem kerülhetett volna a Nagyszínpadra.)

A hangosítás már ekkor sem ígért sok jót, a beállás is rövidnek tűnt, így igencsak meglepődtünk, amikor a tervezettnél fél órával korábban felhangzott az ismert Churchill beszéd a hangfalakból és a kivetítőkön elindult a vadászpilótákat dicsérő második világháborús propagandafilm – kellően előkészítve az Ace’s High lendületes nyitó riffjeit.

Bruce Dickinson énekhangja eléggé hullámzott, de mint kiderült ez nem az éppen 50. születésnapját ünneplő sztentor technikai hiányossága (több mint 30 színpadon töltött évvel a háta mögött), hanem a hangmérnökök hibája. A csodálatos színpadképet még tovább színezte a rendíthetetlenül fel alá rohangáló négy – azaz négy – veterán gitáros, és a minden (!) számhoz a témához illő szerelésbe beöltöző frontember. Nekem különösen az Alfred Tennyson verséből (A könnyűlovasság támadása) ihletett The Trooper katonaszerkója és az angol romantika bravúros balladáját feldolgozó Rime of the Ancient Mariner (Samuel Coleridge eredetije Szabó Lőrinc fordításában itt olvasható) alatt viselt köpenykombináció tetszett. Dickinsonnak emellett arra is volt energiája, hogy könnyedén kommunikáljon a közönséggel, felvillantva a jellegzetes brit humor jó pár sziporkáját.

A várható jobb hangzásért cserébe feladtam kényelmes hátsó pozíciómat, és befúrtam magam a tömegbe a keverőpult környékére, és mire felocsúdtam az önfeledt ugrálásból és dalszövegordításból, azt vettem észre, hogy ismét nem értem a körülöttem állók társalgását. (Nem mintha kellene közös nyelv a csoportos léggitározáshoz és fejrázáshoz…)

Emlékezetes buli volt, nagyon hamar elröpült ez a két óra, nehezen is vette tudomásul a hallgatóság, hogy vége a koncertnek. Például a Nagyszínpadot elhagyva az igényesen felszerelt piszoár-komplexum mellett a várakozók – mintegy negyvenen! – spontán dobkoncertbe kezdtek a tucatnyi 120 literes műanyagkukán, tovább szélesítve a mosolyt a rockerek arcán.

Megvallom, utoljára még a diákszigetes-pepsi szigetes időkben töltöttem két napnál többet ezen a fesztiválon, így a nemzetiségi arányok eltolódása meglepetésként hatott rám. A helyzetet jól jellemzi a találkozási pontunk mellett dübörgő ceglédi rockabilly banda frontemberének párbeszéde a színpad előtt tomboló 300 emberrel. Énekes: – Szeretitek a rockabillyt? Közönség: nagy kuss, Énekes: – Do you like rockabilly? Közönöség: fergeteges sikítás! Énekes: – Bazdmeg, itt senki nem beszél magyarul?

Magasra tette a lécet az Iron Maiden a Sziget Fesztivál nulladik napján, kíváncsi leszek, hogy túlszárnyalja-e valaki…

Rovat: