Beszéljünk róla…

Ignácz Adrienn pszichológus és Kuntár Ferenc gyógypedagógus fejlesztőpedagógus rovata

Munkám során nap mint nap számtalan pszichológiai problémával küzdő felnőttel és gyermekkel találkozom. Sajnálatos módon ezeknek a problémáknak az előfordulása rohamosan nő. Megdöbbentő eredményeket kapnánk, ha néhány nemzetközi statisztikai elemzést górcső alá vennénk: a magyar népesség sajnos hosszú idők óta igen előkelő helyet foglal el az öngyilkosság, az alkoholfogyasztás, valamint a különböző pszichiátriai betegségek előfordulását tekintve.

Természetesen számtalan tényezőt említhetnénk okként, mely kedvezőtlenül befolyásolja az emberek pszichés állapotát, így: a megélhetési problémákat, az általános egészségi állapot romlását, a helytelen életmódot, a családi kapcsolatrendszer változásait, stb.

Az okok részletes elemzésétől eltekintve, azt gondolom, sokkal érdekesebb az, hogy vajon miért csak nálunk hatnak ezek az oki tényezők ilyen drasztikusan? Miért okoznak nálunk ilyen nagy számban pszihés megbetegedéseket ezek a tényezők? Vajon létezik valami kollektív lelki, valami össznépi pszichológiai hajlamosító tényező esetünkben?

Kérem, engedjék meg, hogy idézzek néhány klasszikus mondatot a klienseimtől!
– „Azért nem kértem segítséget eddig, mert féltem, hogy ha kiderül, hogy pszichológushoz járok, megszólnak.”
– „Sokan úgy gondolják, hogy az jár csak pszichológushoz, aki nem normális.”
– „Gyengének tart a környezetem, ha nem tudom a problémáimat egyedül megoldani.”
– „Szégyellem bevallani, hogy lelki problémáim vannak.”
– „Orvoshoz még hagyján elmenni, de pszichológushoz?”
– „Nem foglalkozom a problémáimmal, majd csak lesz valahogy.”
– „Sokszor érzem kilátástalannak a helyzetemet, de nem beszélek róla senkinek.”
– „A lelki dolgokról beszélni, az olyan nőies dolog.”
– „Nem akarom, hogy gyengének lássanak, igyekszem leplezni, hogy gondjaim vannak.”

Az idézetek, azt gondolom, nem hatnak az újdonság erejével. Vajon hányan vannak Önök között, akik szintén így vélekednek, vagy a bőrükön tapasztalták ezt a fajta hozzáállást?

Visszatérve előző gondolatmenethez, azt gondolom, hogy a magyar népesség körében nagyobb számban előforduló pszichológiai betegségek gyökeréhez jutottunk: bár már az ókori görög gondolkodók is megfogalmazták téziseikben a test és lélek egységének fontosságát, s mi is szoktuk mondani, hogy „ép testben ép lélek”, valahogy mégsem vesszük ezt komolyan.

A magyar kultúrában, társadalomban „nem illik” lelki „nyavalyákról” beszélni. Testi betegségeinket hosszasan és szégyenérzet nélkül soroljuk az utcán, még a sok éve látott ismerőseinknek is, nem így a lelki problémáinkat. Pszichológiai panaszokról beszélni minimum kínos, ciki, a gyengeség jele, vagy egyszerűen meghaladja a normalitás (nem is olyan könnyen és egyöntetűen meghatározható) kritériumait.

Bár tőlünk nyugatabbra élő európai embereknél teljesen természetes nemcsak pszichológushoz járni, hanem saját pszichológust „tartani” (a fogorvos, a kozmetikus, a személyi edző mellett), náluk ezt az emberek titokban tartják, sokszor még a közvetlen környezetükben is, vagy – ami még gyakoribb – éppen a negatív társadalmi megítélés miatt inkább nem is keresnek fel szakembert.

A magyar lélek – hogy egyszerűen fogalmazzak – pesszimista és büszke, olyan, mint egy „rossz beteg”: tüneteit (sok esetben szó szerint) a végsőkig eltitkolja, s bár nem látja, csak a lehetséges negatív kimeneteleket, és éppen ezért egyedül nem is tud felülkerekedni a nehézségeken, mégis szégyell segítséget kérni. S mi a következmény? Növekvő kábítószer- és alkoholfogyasztás már a tizenévesek körében, internetfüggő ifjak, depresszióval és pánikbetegséggel küzdő középkorú emberek, széteső családok, öngyilkosság, devianciák, társadalmi kirekesztettség.

Szóval, vajon megéri erősnek tettetni magunkat? Megéri lekicsinyleni a lelki dolgokat?
Kérem, gondolkozzanak el ezen egy percre!

Az Index Veszprém következő számaiban arra vállalkoztam, hogy egy pszichológiai témájú rovatban igyekszem azoknak az olvasóknak a segítségére lenni, akik megtisztelve bizalmukkal, e-mail-ben eljuttatják részemre az e témában felmerülő kérdéseiket.

Megtisztelő bizalmukért előre is köszönettel: Ignácz Adrienn
Az olvasói leveleket a következő címre juttathatják el: kunavi@vipmail.hu

Ignácz Adrienn

(A szerző, Ignácz Adrienn 30 éves, pszichológus. Várpalotán él és dolgozik a Várpalotai Egységes Pedagógiai Szakszolgálat vezetőjeként, valamint az „AVIA” Pedagógiai, Pszichológiai és Pályaorientációs Bt. munkatársaként.)

Rovat: