Kovács András Péter az ifjú stad up generáció oszlopos tagja, a 2006-os Humorfesztivál győztese, a Pekingi Olimpiai Játékok alatt sportriporterként is bemutatkozik, mellesleg jogásznak tanult. Ahhoz, hogy a munkájának gyümölcse beérjen, alkat, jó ízlés, műveltség és nagyon nagy szorgalom kell. A Dumaszínház Nagyvázsonyba költözött a napokban, ekkor beszélgettünk vele.

Index: – Mi volt életed első poénja?

Kovács András Péter: – Az első poénjaimat apám adta mindig a számba, amit aztán a különböző presszók közönségének sütöttem el némi fagylalt reményében. Később az óvodában, iskolában brillíroztam. Jött a szokásos karrier, a tanárok paródiájával kezdtem, én voltam az osztály bohóca, majd ez lett belőle.

Index: – Jogásznak tanultál.

KAP: – 2001-ben diplomáztam, jogászkodtam, tevékenykedtem ügyvédi jelöltként, tanársegédként, mégis a humor győzött.

Index: – A 2006-os Humorfesztivál – amit megnyertél – mennyire számít vízválasztónak a karrieredben?

KAP: – Az volt az első olyan hely, ahol nagyobb nyilvánosságot kaptunk, illetve később a Showder. Jellemzi az „elkereskedelmiesedést”, hogy ez utóbbi nagyobb ismeretséget adott, mint a Magyar Rádió tradicionális humorfesztiválja, de mind a kettő meghatározónak számít. Ezt követően jöttek a felkérések fellépésekre, humoristaként kezeltek minket, és elvárták tőlünk a folyamatos poénokat.

Index: – Reprezentatívnak nem mondható felmérésem szerint te vagy a fiatal generáció legismertebb stand up-osa.

KAP: – Ez furcsa, szerintem Kiss Ádám a legfelkapottabb közöttünk. Ezzel nem nagyon szembesülök – ízlések és pofonok. Amikor televíziós műsorokban szerepelünk, fellépéseken veszünk részt, már nem kérdés, ki a jobb. Mindenki máshogy jó. Ez így van rendjén, együtt különböző közönségigényeket elégítünk ki.

Index: – Mennyire sűrű a nyarad?

KAP: – Nagyon sok magánéleti dolog történt körülöttem: költözés és egyéb traumák. Most két hétbe lett belezsúfolva annyi fellépés, amennyi belefért, majd egy hónapnyi pekingi intenzív tartózkodás jön. Nyaralásra nem is maradt idő az idén – szerencsére.

Index: – Mi lesz a feladatod Pekingben?

KAP: – A Magyar Rádió kitalálta, hogy a sportriporterek mellett vigyenek egy szubjektív szemszöget is, aki a sok-sok sportadat, számok, részidők mellett Peking egyéb érdekességeiről is be tud számolni az olimpia alatt. Elsőként Litkai Gergő neve merült fel, de ő egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni, és engem ajánlott, ami rendkívül megtisztelő. A feladatom, hogy napi háromszor két percben viccesen jelentkezzek be, amiben teljesen szabadkezet kapok. Nem fogom hallani a közönség visszajelzését, s fogalmam sem lesz arról, hogy az elkészült anyagokat mások is viccesnek találják-e. Sose jártam még olimpián, és sose utaztam még ilyen messzire, most ez a kettő egyszerre fog érinteni. A mi agyunk úgy működik, hogy minél több idegen dologgal, furcsasággal találkozik, annál abszurdabban lát. Egyébként rendes sportközvetítésre is beosztottak. Életemben semmilyen sporttal nem voltam közelebbi kapcsolatban, ehhez képest én fogom közvetíteni a rádióban a sportlövészetet és a műugrást.

Index: – Ezekre hogyan készülsz?

KAP: – Legalább annyira, hogy a szabályokkal tisztában legyek, például az agyaggalambra van-e felfestve céltábla, illetve hogy a műugróknál az számít-e, hogy milyen gyorsan csobbannak a vízbe, vagy hogy mennyit forognak közben? Bízom benne, hogy elég információval leszek ellátva a helyszínen.

Index: – Hogyan születnek a poénjaid, ezeknek mennyi a valóságlapja?

KAP: – Ami ma este elhangzott, minden igaz. Valóban szarul parkolok, tényleg megállított a rendőr, tényleg elvittem Sárbogárdig, elköltöztünk… Azt szoktam mondani, hogy ezeknek annyi közük van a valósághoz, mint tokaji aszúnak a szőlőhöz. Ott van a gyümölcs, mi csak megérleljük, összetömörítjük. Kiss Ádám szerint nem az az érdekes, ami megtörtént, hanem amin nevetnek. Én nem teszek hozzá a történetekhez, csak a saját látásmódomból adom elő őket. Az apró hétköznapi dolgokhoz kell szimat – ez ne múljon el soha!

Index: – Ezek a történésekkel egy időben születnek meg?

KAP: – Egy része már olyan, hogy ott benne vagy az abszurd helyzetben, és érzed, hogy mennyire fanyar; a másik része akkor tevődik hozzá, amikor elmeséled ismerőseidnek. Folyamatosan tevődik hozzá, nincs olyan, hogy egy történet kész – ezek a színpadon élnek, fejlődnek.

Index: – Többek között a GPS is megihletett.

KAP: – Egy olyan idegen test került az autómba, amit mindenképpen gyanakvással fogadok, mert kezében van az életem. Itt is beindult a fonáklátás, szépen lassan gyűltek hozzá a gondolatok, mindig valami apróságot fedeztem fel, majd 3–4 hét alatt összejött annyi, ami kiadott egy csokorra valót. A nézőnek is egyszerűbb követni, illetve nekem is könnyebb, ha egyszerre csak egy dologról beszélek. Sokan egy-egy mondatot fűznek mindenhez, és mennek is tovább. Ma például kimondottam a közlekedésre volt kihegyezve az este. Szeretek egy téma köré minél több anyagot gyűjteni, ez viszont idő.

Index: – Van rossz napod?

KAP: – Mindenkinek van. Ilyenkor bennem van az izgalom, hogy ezeket az embereket meg kell nevettetni, ami olyan koncentrációval jár, hogy akaratlanul is kizársz mindent.

Index: – Nagyon kevés közéleti dolog szerepel a műsorodban.

KAP: – Egyrészt nem érdekel, másrészt nem is áll jól nekem. Vannak „sztendápposok”, akiknek a szájából kimondottan izgalmas. A stand up közös élményeken alapul, azért nevetsz rajta, mert veled is megtörténik. Én nem a minket körülvevő élményekből szeretnék közös élményt, hanem a bennünk lévő dolgokból. Ha meg tudsz ragadni bármilyen gesztust, ami benned mélyen van, akkor az biztos, hogy a többiekben is ugyanúgy szerepel. Az a kihívás, hogy észrevegyél ilyen apróságokat.

Index: – Mi van olyankor, ha rossz a közönség?

KAP: – Ahogy mondani szoktuk: arccal a gázsi felé! Eltelt annyi idő, és van annyi rutinunk, hogy tudjuk, mennyi múlik rajtunk, illetve a közönségen. Eleinte padlóra tudott vágni egy-egy ilyen este.

Index: – Melyik a legrosszabb közönség?

KAP: – A külföldi. A legrosszabb egyébként a céges rendezvények spicces közönsége, mert az ingyen kap meg téged, nem tiszteli a műsort, ugyanakkor mivel ingyen volt az alkoholfogyasztás is, nem figyelnek, egymással üvöltöznek, esetleg veled. Persze vannak nagyon jól sikerült céges rendezvények is. Ha nem nevetnek, kevésbé rossz, mintha nem figyelnek és beszélgetnek, ez ugyanis elvonja a te figyelmed is. Egyszer megtörtént, hogy figyeltek, nevettek, de az első asztalnál ült a német vezetőség, akiknek szinkrontolmács pusmogta minden szavamat, ami teljesen szétverte a gondolataimat.

Index: – Ilyenkor nem lehet kiszólni a közönségnek?

KAP: – Az a legrosszabb. A közönség a legokosabb, legszebb, legjobb. Szigorúan tilos kioktatni a közönséget! Ha egy-egy alak van közöttük, akikről a többiek is érzik, hogy ciki, akkor lehet vele olyan párbeszédet kezdeményezni, hogy ne sértsd meg, és a közönség is érezze, tiéd a labda. A humoristáknak az is a feladatuk, hogy kibékítsék az embereket magukkal, és azzal, ami körülveszi őket.

Index: – Hogy viszonyulnak hozzátok az idősebb humoristák?

KAP: – Változó. A humor nem generációs kérdés, az öregek közül is vannak, akik lépést tudtak tartani a változó nézői igényekkel, és nagyon sikeres együttműködést tudtunk kovácsolni ebből. Vannak, akik kevésbé tudtak ezzel lépést tartani, és minket okolnak. Mi tiszteljük az öregeket, gyakorlatilag rajtuk nőttünk fel.

Index: – Nem csak előadó vagy, hanem jeleneteket is írsz. Melyik a könnyebb?

KAP: – Jelenetet írni könnyebb, hiszen a stand up-ban saját magam vagyok, mindenfajta kellék nélkül, míg egy jelenetben megteremtesz atmoszférát, karaktereket, itt az egyik poén tudja szülni a másikat.

Index: – Ezért teszed mozgalmasabbá az előadásod?

KAP: – Szeretek mozogni a színpadon. Ez is közönségfüggő, egy kis pódiumon, alacsony nézőszámnál rosszul jöhet ki, azonban egy ilyen több méteres színpadon, szemben 250 emberrel, szükséges hogy a hátul ülők is érzékeljenek belőled valamit, hiszen nem látják a mimikádat, csak a kézmozdulataidat.

Index: – Nézőként úgy tűnik, nagyon könnyű dolgotok van, egyszerűen vicceseket kell mondani.

KAP: – Ha már tudjuk valamiről, hogy vicces, valóban könnyű dolgunk van, de ahhoz, hogy összeérlelődjön az a vicces anyag, nagyon nagy fejtörés, izgulás, koncentráció szükséges. Irigylése méltó, amikor a záró tapsot kapjuk. Nagyon kemény munka zajlik a háttérben, nem véletlenül vagyunk 15-en egy tízmilliós országban. Alkat, jó ízlés, műveltség és nagyon nagy szorgalom kell hozzá.

Index: – Utánpótlásra van lehetőség?

KAP: – Havonta jelentkezik a Dumaszínházban a fiatal félőrültek fesztiválja, amire bárki jelentkezhet. A tévéműsor után nagyon sokan kaptak hozzá kedvet, korábban egy este 6–7-en jöttek szerencsét próbálni, a legutolsón 23-an léptek fel. Hiába látják az igényeket, a legkülönbözőbb karakterű és színvonalú produkciókkal jelennek meg. Valaki táncot hoz, párbeszéddel érkeznek, vagy éppen egy tyúkkal, vagy egy felfújható guminővel, esetleg légycsapóval adnak elő balettet. Nem tudhatjuk, hogy még hány igazán tehetséges ember van az országban, mert még nem gyűjtöttek magukban elég bátorságot. Tény, hogy ezekből a tehetségkutatókból félévente egy vagy két ember marad meg. Nekik van 10 percnyi vicces műsoruk, de nem biztos, hogy lesz következő 10 perc is. Biztos vagyok benne, hogy ennyit mindenki össze tud szedni az életéből.

Index: – Egymástól nem szoktatok lesni?

KAP: – Van, aki szokott, de azt helyretesszük. Minden mondatért megküzdünk, mindegyik egy-egy falat kenyér nekünk, így nagyon háklisak vagyunk arra, ha más sikereket ér el a mi mondatainkkal.

Index: – Segítitek egymást?

KAP: – Előfordul. Ha olyan a kapcsolatunk, és van valamim, ami más számára hasznos lehet, és én nem tudom használni, vagy éppen történik valami velünk, de ő nem látja benne a poént. A közösen megélt történeteket meg leosztjuk egymás közt.