A Veszprém Városi Művelődési Központ szervezésében a Veszprémi Nyári Fesztivál programjaként volt megtekinthető augusztus 4-én, este 9 órakor a veszprémi vár szabadtéri színpadán a Flamenco est című előadás Lippai Andreával és a Nemzeti Táncszínházzal, ami a „Lorca jegyében” alcímet kapta.

A spanyol és az ibériai cigány hagyományokból kívánt ízelítőt nyújtani az előadás. Mindezekhez összekötő elemként Lorca-verseket szavalt az egyik táncos szereplő, aki helyenként hol hódító, hol lódító hímként végezte táncos-szavalós szerepét. Ősinek tekinthető férfi-nő problematikák körül zajlottak leginkább az események, már amiről igazából tudni lehetett, hogy miről is szólt, ugyanis a szövegek egy jelentős része nem volt érthető, mert spanyol vagy cigány nyelven mondták őket.

A dalokkal még csak nem lett volna semmi baj, de néhány versnél jó lett volna tudni, hogy a magyarul is elhangzott szövegeket mondják-e, vagy azoktól eltérő dolgokat. Technikailag látszólag pedig megoldhatónak tűnt volna a dolog. A háttérben egyes jeleneteket egy bizonytalan állású kamera közvetített néha, és a korabeli spanyolországi helyszínekről és emberekről is lehetett látni elvétve fotográfiákat. Ezeknek számomra különösen akkor volt hatásuk, amikor csak a zenekar volt hallható, s az elsötétített színpadon valóban jól mutattak a korabeli fekete-fehér fotók.

A flamenco része a dolognak nekem nem tűnt annyira meggyőzőnek. Már csak azért sem, mert azok a motívumok, amelyek mindezt kiegészítették, inkább idézték túlságosan a magyar, sem mint a roma folklórt. Amivel szerintem nincs baj, ha a helyén találja az ember, de itt nem illett bele semmiféle képbe. A táncos férfiak nekem egyáltalán nem tűntek se spanyolnak, se pedig romának. A lányokból is hiányzott nekem az a tűz, amit odavalósinak gondol az ember, bár valószínűleg elfogultságomnál elragadtatva az ő teljesítményüket inkább tudtam nézni jobb szemmel. A központi táncos alakok közül is a női szereplő teljesítményét gondolom jobbnak, bár való igaz, hogy a fő férfi táncosnak egyáltalán nem volt könnyű dolga, mert a verseket ő mondta.

Azt hiszem, hogy emiatt is tűnt könnyen egyhangúnak az egész. Kevés volt ez a típusú egyszólamúság. Jó lett volna nem csak látni, de hallani is a női szereplőt vagy szereplőket. Lehet, hogy a zenekarban – egyébként valóban nagyon szépen – éneklő lány szerepe volt mindezt kiegyensúlyozni, de ahhoz, hogy ez valóban spanyolosan, valóban lorcásan szólaljon meg, számomra így mindez kevés volt. Helyenként valóban éreztem valamiféle hangulatot, varázsocskát, de összességében nem láttam meg benne azt, amitől élvezetes lehetett volna az előadás. Így az egésznek azt a fanyar nyári haknizamatát éreztem, amitől az embernek más irányba indul be az anyagcseréje, és inkább elrohan az első útjába eső kocsmába, hogy megigyon egy jófajta cseh vagy német sört amúgy magyarosan.

Fotók: Végh Attila