Moziklip

John Carney: Once

Hiába minden hűvös esztétika, gyermekkorom óta nem vagyok képes ellenállni az egészséges romantikának. Nem a szentimentális tömegkonzervekre gondolok, hanem azokra a kedves mozikra, amelyek ízlésesen és igazul képesek beszélni a szenvedélyről. Veszélyes terület ez, a legtöbb alkotó belebukik. A műfaj általam leginkább kedvelt változatának két prototípusa Linklater Before sunrise és Sofia Coppola Lost in Translation című alkotása. A véletlenszerű találkozások, rövid, de egész életünket meghatározó vonzalmak, eltévedt lelkek filmjeiről beszélek.

Legelőször akkor találkoztam a Once (Egyszer) c. filmmel, amikor idén az Oscar-gálán meghallgattam a Falling slowly című számot, amely megkapta a legjobb dalért járó Oscart. Glen Hansard és Marketa Irglová már akkor is szimpatikusak voltak, noha a showbiztos egy remekbe szabott abszurd poénnal azt mondta a szuperszerény és megilletődött Hansardról: „Nagyon arrogáns ez a gyerek”. Később aztán visszahívták Irglovát a színpadra, mert előzőleg bután lekeverték a köszönőbeszédét. Különösen azért volt ez a díj érdekes, mert nem a biztos hollywoodi befutók kapták az elismerést, hanem egy független európai, írországi mozi zenéje, amely korábban 2006-ban a Sundance fesztiválon már elhozta a legjobb filmnek járó díjat. Az előzetes ismeretek alapján úgy tűnt, jó eséllyel pályázhatok egy Linklater-jellegű romantikus darabra.

És nem is csalódtam. Pedig John Carney filmje lényegében csak egy soundtrack. Másfél órányi zene, néhány dialóggal. A film alaptermészete igencsak veszélyes: szomorú ír gyerek zenélget egy dublini sarkon, meglátja őt a szintúgy elszontyolodott csehországi emigráns lány, s egy csapásra összebarátkoznak. Tipikusan szentimentális történet, ráadásul agyonöntve lírai zenével.

De láss csodát: a film mégis működik, és bizony nem is akárhogyan. A kézikamerás technika a kortárs ír valóság érzetét kelti, a helyszínek valóságosak, a párbeszédek természetesek, a történet pedig teljesen hiteles. Mindeközben szól a zene, mégpedig éppen az általam is befogadható britpopos hangzású muzsika, Glen Hansard ötpercenként megvallja gitárral kezében a bánatát, Marketa Irglová meg dalszöveget ír neki és zongorán kíséri. Kétségtelenül szerelem bontakozik ki a két fiatal között, ám a beteljesülést persze több pimasz akadály és körülmény árnyékolja, ahogy az már egy igazi romantikus film sajátja. A dramaturgia azonban még véletlenül sem gabalyodik bele a hollywoodi melasz világába, mi több, olyan könnyedén siklik át a fenyegető csapdákon, mintha a giccs és a rossz melodráma soha nem is létezett volna.

A Once két ember egyszerű, hiteles, szórakoztató találkozásának ragyogó megragadása, akik rövid időre teljességre találnak egymásban, és lélektani támaszt, kézzelfogható segítséget nyújtanak a másiknak. Nincs több benne, mint néhány arc, mosoly és dal. De a stílus, a hangnem, a színészek és a történet mégis kivételes erejű művészi alkotássá emelik ezt az alig másfél órás soundtrack-et. A legjobb romantikus mozi a Lost in translation óta.

Novics János

Rovat: