Sajnálatos módon nem a Várban volt. Egy kis képzavarral élve: az opera fennkölt ünnepélyessége beszorult a plasztik meg a fém ridegsége közé, a történelmi múlttal bíró falak helyett „újszagú” és betöretlen csarnokban fészkelődött kissé szerencsétlenül. De az Aréna még mindig jobb, mint az eddigi sportcsarnok. Ez az egy biztos.

Nehezemre esik ugyan, de nem fejtem ki a megérkezésemtől a helyem elfoglalásáig zajló események lényegét, minden bizonnyal nekem volt szokatlan a közeg és a közönség. A VIP parkoló, a nemes bor melletti kasszacsengés, a tűsarkú és kisestélyi az MKB bolt előtt, a levegőtlen folyosón rosszul beszerelt ablakokat nyitogató öltönyös úriemberek, és a hostess lány, aki titokban elővett telefonjáról súgta meg, mennyi az idő. A helyemre érve lehuppantam a szurkolói székre, amire kedves gesztusként egy kispárnát helyeztek el, így aztán e kedves vendég nem a ruháján, hanem a párnán csúszhatott le szépen lassan az előtte ülő nyakába.

A gála kezdésével szépen megvártuk a kedélyesen pezsgőzgető VIP szektort, akik megjelenése előtt azt hittem, érdektelenségbe fordul az egész műsor. De mikor ők bevonultak, szépen megtelt a középre helyezett nézőtér, sőt páran „felszorultak” mellénk is, a P-k közé, VI nélkül. Így aztán tudtuk, hogy késés ide vagy oda, kezdődik a varázslat.

Mert igazi varázslat volt. A Budapest Filharmóniai Társaság Zenekara Kovács János vezényletével olyannyira erős kezdést produkált, hogy egy pillanatra felejthetővé vált minden nehézkes körülmény, és csak a libabőr és a kedélyes mosoly maradt. A közönség is igen hálásnak bizonyult, már akkor éreztem, hogy tapsban nem lesz hiány az este folyamán. Aztán megérkezett a színpadra Ramon Vargas. „A” Vargas. Negyedszer Magyarországon, de sokezredszer a színpadon. Már az első áriánál mindent értettem vele kapcsolatban. A sikereit, a népszerűségét, a halhatatlanságát – mindent. Azt a súlyos jelenlétet, azt a páratlanul könnyed humort és eleganciát, azt a hihetetlen énekhangot soha nem lehet elfelejteni. A közönség tombolt, és egy pillanatra inkább MKB szurkolók tömegének tűnt az örömtől, mint öltönyös operarajongónak.

Miután Vargas túljutott őszinte meglepetésén – amit közönsége okozott neki imádatával – bekísérte Miklósa Erikát, hogy együtt adhassák elő Adina és Nemorino kettősét. „A” Miklósa kék estélyi ruhájában olyan volt, mint a kis hableányból lett királylány, azzal a jelentős különbséggel, hogy egész lényéből sugárzott a nemes elegancia. Ebből mit sem veszített éneklés közben, sőt egyre inkább az az érzése lett az embernek, hogy ezt a nőt megérinteni szentségtörés lenne, hallgatni viszont áldás.

Az utolsó Miklósa (Gilda) ária majdnem kimaradt ugyan, ami okozott némi derültséget színpadon innen és túl, de szereplőink észrevették magukat, így Vargas mosolyogva kivonult, hogy kolléganője ünneplése után visszatérhessen a műsorban utolsóként megjelölt Gilda és a herceg kettősére. A dal után a közönség felülmúlta önmagát, és immár az MKB győzelme utáni szurkolói hevességet produkálta, amit az est „hősei” meghatottan fogadtak, és ráadással háláltak meg. Ekkor következett az est csúcspontja.

Az ekkor már a szünet óta rózsaszínben tündöklő Miklósa Erika megállt a színpad közepén, mosolyogva közölte, hogy a következő dalt nem kell bekonferálnia – amire némi halk morajjal válaszolt a közönség –, hátrafordult és egy szál hangszer kísérettel elénekelte az A csitári hegyek alatt című népdalt. Az Arénában megállt az idő, a levegő, az élet – minden. Egy pisszenést nem lehetett hallani, még a gépek sem mertek zúgni. Mikor vége lett a dalnak, Miklósa Erika kapott egy néma másodpercet a hatás alól eszmélő közönségtől, aztán olyan őszinte tapsot és ünneplést, amilyet kevésszer élhet meg az ember életében. Utána Ramon Vargas is tehetségéhez méltón áriázott, kettőst is énekeltek még, de már túl a csúcson. A gála Miklósa Erika népdalával véget ért, felejthetetlen élmény nyújtva a Veszprémi Ünnepi Játékok július 25-i közönségének.

Fotók:
Végh Attila
fenykepezes.blog.hu