Mivel rendkívül tetszik Herbie Hancock Grammy-díjjal jutalmazott lemeze – a River – The Joni Letters –, igencsak nagy izgalommal tekintettem a Veszprémfeszt második napi koncertje elé. Izgalmamat egy kicsit fokozta még az is, hogy Mr. Hancock a meghirdetett kezdéshez képest uszkve fél órával később talált be a színpadra. Mészáros Zoltán rövid bevezetőjében ecsetelte a késés okát: Herbie egyszerűen eltűnt, és senki sem találta.

Aztán fél tízkor, amikor megjelent a zenekar – utoljára az est fénypontja sétált be, a közönség óriási ovációja közepette –, egy viszonylag hosszú bevezetőben a legendás jazz muzsikus bemutatta társait, no és arról is mesélt, hogy már előző nap ideért a városba és édes semmittevést folytatott. No, ez az elkövetkező kettő és fél órában nem volt elmondható.

Belecsaptak a lecsóba egy majd negyedórás instrumentális témával, az Axtual Prooffal – szédületes futamokat produkálva. Ebben különösen Vinnie Colaiuta dobos vitte a pálmát, aki dobkíséret gyanánt szinte végigszólózta a számot, bár a többiek is igen csak tekertek. Egyébként az ő teljesítménye engem lenyűgözött – félelmetes grimaszai közepette – még akkor is, ha rajta kívül másik négy zenészfenomén dolgozott a színpadon. Dave Holland, aki – mint megtudtuk – hosszú pályafutása során csak az utóbbi tizenhét évben fogott basszusgitárt, előtte csak nagybőgőn játszott. Most a színpad bal sarkában szerényen meghúzódva óramű pontosságú játékot produkált. Csak kétszer került elő a nagybőgő, egyszer egy szóló erejéig, amit nagyszerűen időzített. Nem éreztem azt, amit Stanley Clarke-nál a három héttel ezelőtti Return To Forever koncerten, aki túl hosszúra húzva, nagyon öncélú dolgokat mutatott be hangszerén.

Chris Potter nem játszott főszerepet ezen a koncerten, de ha fújta szaxofonját, arra nem lehetett nem odafigyelni. Lionel Louek gitáros talán egy virtuóz szólót engedett el, inkább kísért, vagy borzasztó szellemes futamokat játszott. Magánszámában óriási sikert aratott, mikor elkezdte játszani, énekelni, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt…” Ha már szegény Freddie Mercurynak bejött… – de neki is: óriási tetszéssel fogadta az Aréna publikuma. Nem minden dal bírt vokális részekkel, így a két énekes hölgy – Sonya Kitchell és Amy Keys – nem tartózkodott folyamatosan a színpadon, de ha énekelni kellett, nem mindennapi tudásuk mellett a szívüket is tálcán kínálták fel. Nekem különösen Amy Keys hangja tetszett, különösen egy rendkívül magas szopránének impróban nyújtott felejthetetlent.

Azért a Mester is kitett magáért, aki most viszonylag tradicionálisan játszott, bár néha kezelésbe vette a kis KORG szintetizátort, amiből sikerült előcsalni nagyzenekari, kórus és más földöntúli hangokat, amelyek nem ismeretlenek tőle. De inkább a színpad közepén felállított zongorát nyüstölte, azon kápráztatott el bennünket. Érdekes, hogy néha egyértelműen rockos futamokat nyomtak, de Vinnie barátunknak köszönhetően ezek sem négynegyedben ritmizálódtak, és hát a többiek is hozzátették a magukét. Nagyon szimpatikusnak találtam azt is, hogy amikor valamelyik muzsikus tudását bemutatva egyedül dolgozott a színpadon, a társak oldalról figyelték, és a végén megtapsolták.

Káprázatos két és fél órát kapott a nép, a cucc kiválóan szólt, és végre az esőhelyszín gyanánt méltó helyen láthattunk vendégül egy világsztárt.

Itt befejeztem volna a mondandómat, de amitől tartottam, megint bekövetkezett – akárcsak tavaly, és két évvel ezelőtt is: a ráadás előtt újra legalább százötvenen pánikszerűen rohantak el. Egyrészt otromba viselkedés a színpadon izzadó művészekkel szemben, másrészt felveti bennem a kérdést: ezek tudták hova jönnek, vagy csak meg akarták mutatni az új öltönyt és a kiskosztümöt? Ez pont olyan, mint amikor a színházban nem várjuk meg, hogy Júlia öngyilkos lesz. (Láttam még pár Darwin-díjast, akik két-hároméves kicsikkel jöttek el, de a csúcs az a kábé öt hónapos kisded volt, aki a mamája hasán lógott egy kenguruban…)

Fotók:
Végh Attila
fenykepezes.blog.hu