Nem értem, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok közönsége miért késik el a programokról rendszeresen, évről évre. Este nyolc óra múlt, a zenekar már a dobogón, a házigazda már köszöntene, de a veszprémi publikum harmada csak most érkezik a szektorokba, ráérősen és komótosan, mintha alig félórája ébredt volna, s pizsamára húzott zakóban, álmosan esne be a műsorra.

Az elmúlt évek gyakorlatához képest üdítő fejlemény, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok egy egész estét szentel a klasszikus zenének, ráadásul rögvest az első napon. Méltó zenével indul a nyári fesztivál, s mintha minden részletet a kedvemért szerveztek volna, kezdetnek mindjárt Mozart és Beethoven. (Az ajánló cikket lásd ITT). Aztán az előadók: a magyar komolyzenei világ emblematikus alakjai: a zongoránál Ránki Dezső és családja, pálcával kezében pedig Kocsis Zoltán, az általa dirigált Nemzeti Filharmonikusokkal.

Hálátlan mozzanat, hogy a zenei eseménnyel kapcsolatban mégis szavakat kell pazarolni a körülményekre. Elméletileg semmi panaszunk nem lehet: a műsor az esőnapon bevándorolt egy újonnan épített, profi épületbe, a Veszprém Arénába. A bevezető ceremónia is tökéletes. A rendezvényt Mészáros Zoltán néhány visszafogott, szimpatikus mondattal indítja útjára, Kocsis Zoltán pedig a tőle megszokott kedves szavakkal igyekszik ráhangolni a közönséget a zenére.

Annyi bizonyos, hogy az eddigi helyszínekhez képest az Aréna a legalkalmasabb épület egy hangverseny befogadására, sokkal jobb, mint a hanggyilkos egyetemi aula, vagy a Március 15. úti siralmas betondoboz. De hát valljuk be, ez mégiscsak egy sportcsarnok, amely nem rendelkezik az igazi hangversenytermek akusztikájával és lelkével. Bár a teret kettéosztották, ízléses színpad került középre és hangtechnikailag is igyekeztek kivezetni a muzsikát a hallgatók fülébe, a zene mégsem tudja mindig kitölteni a hangár szegleteit.

És hát a székek: nincs mese, szomorúan mondom, de picinyek. A széksorok távolsága is szerény, de amúgy is akkorák egyenként, hogy szerintem egy testesebb ember számára kimondottan kényelmetlen kis sámli volna. Mindkét lábszáramat össze kell szorítanom, hogy szomszédjaim elférjenek mellettem. Arról nem is beszélve, mennyire sajogna idővel érzékeny fenekem ezen a hűvös deszkán, ha a VÜJ nem készített volna puha párnákat az ülepemhez.

Ám a zene jó. Mozart három zongorára írt Lodron koncertjét a Nemzeti Filharmonikusok elegánsan muzsikálja, s a Ránki família is meggyőző formáját nyújtja. Talán csak az a baj, hogy néhol túl akkurátusak. A lendületet megtöri olykor a nüanszok tisztelete, s ettől a mű második fele kissé belassul. Ettől függetlenül semmi gond vele, tisztességesen megkonstruált előadás, remek szólistákkal.

Alig harminc perc telt el, már jön is a szünet. A közönség kivonul az épületből. Hamar elszívok egy cigarettát odakint, aztán már iszkolok is vissza, hogy betartsam a kiszabott húsz percet, a hangszórókon már hallom, hogy a házigazda felszólít minket, foglaljuk el ismét a helyünket, de több tucatnyian még csak most kérik a kilépő bilétájukat. A zenekar már újra a színpadon, amikor még a hallgatók harmada zavartan próbál bejutni a széksorokba.

Beethoven nyolcadikját Kocsis olyan dinamikával indítja, mintha a karmester maga a szerző volna. Kirobban a dobogóra, és máris belecsap, az első tétel fenomenális, aztán a másodiknál megint kicsit elfárad a zenekar hangja, végül újra mennydörög az igazi Ludwig. A fúvósok is ügyesen játszanak, talán csak a tiszta dobszólamokat hiányoltam, amelyek itthon a Hogwood-lemezemen olyan félreérthetetlenül és erősen felszikráznak a vonósok nyomában.

Pedig Kocsis Zoltán szerint, amint azt a felvezetőben elmondta, nem „egészséges” , ha egy koncert minőségét más interpretációk színvonalához mérjük, és már annak is hálásak lehetünk, ha képesek vagyunk, akárcsak egy tisztán megformált zenei hang előadására. Értem én persze az intelmet, hiszen ilyen a művészet: nem biztos, hogy az egyik előadás jobb vagy rosszabb a másiknál, legfeljebb más, hiszen az ízlések és zenei gondolatok is lehetnek különbözőek. Ebben a kérdésben mégsem egészen értek egyet vele, mert akkor lényegében egy elrontott koncertet is dicsérni kellene, ha itt-ott akad benne egy jól eljátszott hangsor.

Szerencsére a mai este nem ilyen volt, mert világosan látszott, mitől ragyog olyan fényesen Kocsis vezetésével a Nemzeti Filharmonikusok. Csak apró részleteken múlt, hogy most sem egy olyan estéről távoztam, amely maradéktalanul kielégítette volna igényeimet. A koncert ugyanis túl rövidnek mutatkozott, és szerintem nem csak nekem. Maga Kocsis is bevallotta Beethoven után, hogy tisztában van ezzel, ezért hát, hogy ne kérjük vissza a pénzünket, ismét elhúzták a Beethoven-szimfónia második tételét, amely szerinte amúgy sem sikerült olyan jól, ahogy kellett volna. Nagyon tetszett ez a gerinces önkritika, és az újra lejátszott második tétel is.

Csak azt nem értem, ha mindenki tudja, hogy rövid a koncert, pláne egy ekkora rendezvény nyitónapjához képest, akkor miért épp Mozart egyik legrövidebb zongoraműve és Beethoven „kis szimfóniája” került a műsorba? S ha már mégis ezt a két darabot választották, mert hiszen kitűnőek és izgalmas feladat eljátszani őket, akkor miért nem lehetett hozzácsapni egy másik versenyművet, vagy mondjuk két Mozart-rondót, esetleg szonátát az est első felére? Hiszen mérget vennék rá, hogy kiváló Mozart-darabok lehetnek Ránki tarsolyában, ahogy abban is biztos vagyok, a kurta programot akár egy Beethoven-nyitánnyal is színesíteni tudták volna. Így azonban csak a kényelmes közönség piszmogása miatt tartott az este háromnegyed tízig, s talán nemcsak a magam nevében mondhatom, hogy még szívesen hallgattam volna.

A hiányérzet ellenére, végül mégis kijelenthetem: egy remek hangversenyt láttunk, kiváló zenészekkel, jó darabokkal, ihletett muzsikosokkal.

Kár, hogy nem volt hosszabb.

Novics János

Fotók:
Végh Attila
fenykepezes.blog.hu