Hát vége lett. Hazaértem, picit betegesen, fáradtan, de megfizethetetlen élményekkel. (Például, mikor az In-Kal-os azt mondta, hogy nem ihatom meg a sörömet a bejárat előtt, mert már félig (!) a fesztiválon vagyok, na az tízezrekben sem kóstálható. Vagy azt közelről látni, hogy Norman Cook mennyire idióta!) De mit beszélek én végről, mikor odakint megtelt élettel a város?

Odakint elkezdődött. Odakint buliznak, az élet velejétől – sörtől, pezsgőtől és női kacajoktól - pezsegnek az utcák… én meg cikket írok, valamiről, ami már befejeződött. Na, ki csinálja rosszul?

Nyilván én, de hát valamit valamiért. Például vasárnap is lemaradtam a Sergent Garcia koncert nagyjából feléről, mert keservesen sok idő volt, mire feltöltöttük az aznapi képeket a sajtkonténerben, illetve mire sikerült kitalálni egy elfogadható forgatókönyvet az – utolsó pillanatban mégis csak távol maradó – pusztító felhőszakadás esetére. Pedig szeretem őket, három éve Volton jegyeztem meg a nevüket, mert akkor elképesztően nagy partit csináltak. Már hetekkel korábban sem értettem, hogy miért is lesz az, hogy zárónapon ők hatkor, míg a Fatboy Slim „előzenekaraként” inkább a Zagar lép majd nagyszínpadra. De annak ellenére, hogy sokan inkább a baljós eget nézték, így is rendesen megugráltatták a közönség lelkesebbik (viharveszéllyel dacoló) felét.

A Zagart viszont ott sem értettem. Talán legcélszerűbb fotósomat idézni (akinek egyébként adok a véleményére, ha elektronikus zenéről van szó): „Hát ez olyan, mint a Neo, mikor rossz kedvük van..., vagy mikor levágják a kezüket.” Reméltük, hogy Fatboy sem alszik el, míg meghallgatja őket. Tényleg, dögunalom volt. (Már mikor a Expresszóban voltak, akkor is inkább egy teaházban tudtam volna elképzelni őket, mint ott.) Néha páran feltették a kezüket, illetve két ismertebb dalukra meg is mozdultak imitt-amott. Még említésre méltó, hogy az Undergrand Dívák most is szépek voltak, és társult Ligeti György is, aki Londonban él – volt napszemüvege, fekete ruhája, és próbált nagyon „viszkis, szivarfüstös” hangon énekelni (Mire többen is megkérdezték, hogy: „Ki ez a tirpák?”).

Norman Cook meg tényleg egy idióta. Bár sokan csalódtak, mert két órás szettjében alig volt saját dala, és a fesztivál imázsához mérten nagyon elvitte house-os irányba, de hihetetlen, amit művelt. Néha nekem is túl tömény volt, de olyankor mindig megnevettetett, ahogy bohóckodott a színpadon, színpad szélén, avagy a DJ-pult alá bemászva; vagy mindig megtáncoltatott valami váratlannal, mit sem törődve azzal, hogy már rég nem érzem a lábaimat. Voltak nagy pillanatok. Például mikor megemlítette, hogy a Fatboy Slim is csak egy banda, vagy mikor az eredeti Love is in the air-rel zárva egészen hangsúlyosan említette, hogy végül is az a legfontosabb, hogy szeressük egymást. De ezt is olyan „idiótán” tette, látszott rajta, hogy imád ott lenni, hogy imád élni – mosolyogva élni. Azt hiszem, ha bármelyik fellépővel bulizhatnék egyet, ő lenne az. (Vagy ő meg Varga Zsuzsi…)

Méltó zárása volt a Balaton Sound-nak. Beszélgettünk is arról, hogy van potenciál benne, hogy sokkal nagyobbá nője ki magát. Látszott ez a már elővételben teltházon (88 000 fő) is. Mi ezt nem vártuk, de akik sejtették, azt hiszem, rengeteg pénzt szakítottak ezzel. Már abból kiindulva is, hogy nulladik napon láttunk autót, amire „tizenegy jegyet vennék” cetli volt kirakva, meg abból, hogy 50 000 forintért is kelt el napijegy. Ráadásul a hely alapvető varázsán túl volt benne kreativitás, ötlet. És szerintem fesztiváloknál az a legfontosabb, hogy sok ötlet legyen bennük. Például lehetett extrém hajakat, testfestéseket csináltatni, „2 perc randizni”, habfürdőzni, koktélozni, thai masszíroztatni, strandlabdázni, partyfotóztatni… és lehetett bikinis lányokat nézni. De komolyan, férfiembernek megterhelő dolog volt végigsétálni a „főutcán”.

Igaz, az árakra csak fintorogni lehetett, de cserébe volt friss balatoni baracktól nyárson sült disznóig minden. Utóbbit (gonoszan) le is fotóztattam (egyébként vegetáriánus) fotósommal. Tamásnak ezúton is szeretném megköszönni kiváló munkáját.

straubbazsi