Első blikkre

Freiburg kívülről

Freiburgban a butikban a 42-es szám után csak 42-es ruhák sorakoznak, a 44-es szám után pedig 44-esek. Ez a csodálatos hely egy 200 ezres város közel a német-francia határhoz. Gyönyörű, hangulatos, történelmi és nagyon modern. Élhető város, s ez egészen egyszerűnek tűnő dolgok miatt van így, melyek zöme pénzkérdés, de talán nem csak az.

Freiburgban sosem álltam még dugóban, és ez nem amiatt van, hogy csak néhányszor jártam ott autóval. Freiburg a nyolcvanas években alapított néhány hasznos kis intézetet, mely többek között a közlekedés környezetbarát, ökonomikus szervezésével foglalkozik. Egyik eredményük, hogy irgalmatlan mennyiségű biciklis közlekedik a város utcáin, mert van hol. A város teljes területét bicikliút hálózat fonja be. Az utakon széles kerékpársávok táblákkal és jelzőlámpákkal.

Erre aztán épül mindenféle földi jó: külön bicajoskocsma; talált biciklik lelőhelye, ahol olcsón lehet cangát fogni, ha már elég régóta befogták a járgányt; a legkülönfélébb kerékpártárolók az utcákon; szervizek; biciklilemosók és boltok. Egyik reggel megfigyeltem, hogy az egyetem előtt az autóparkoló csaknem üres volt, a méretes biciklitároló pedig tömve, és láttam egyszer két kisestélyis, kikent nőcit bicikliről lepattanva színházba menni. Ennyire természetes a dolog.

Jómagam két kanyar után már azt se szoktam tudni, melyik városban vagyok, de Németországban még nem sikerült egynél többször eltévednem. Itt általában tudom, mi merre, és ennek egyszerű oka van: ki van írva. Ez üdítő nekem, aki úgy nőttem fel, hogy az éjszakai vonatozásnál sose volt esélyem megtudni, vajon már vagy még van messze az úticélom, mert nincs egy nyamvadt zseblámpa sem, amivel a bakter megvilágíthatná legalább egy pillanatra a megálló nevét, ha elrobog előtte egy vonat. Freiburg környékén nemcsak ki van írva, hanem be is mondja bácsi, hátha – teszem azt – nem látok jól.

Ugyanez van a távolsági buszokon is, a sofőr minden megálló előtt belebeszél a mikrofonba, és ez még pénzbe se kerül. Nohdacu (ahogy a német mondja) még az erdőben is ott állnak a táblácskák minden kereszteződésben, hogy mi merre, és hogy hány méter, de ott nem mondja be senki, mi következik.

Freiburgban 20.000 egyemista tanul. Mindenféle nemzet fiataljai ücsörögnek az egyetem előtti parkokban, a menza előtt és a kockaköves óvárosi utcácskák temérdek kávézójában. Teszik ezt még most is, mert ebben a tartományban, he-he-he, még júliusban is tart az iskola.

Apropó iskola, a kisiskolások reggelente nem nyomakodnak föl az én buszomra, mert nekik külön iskolajáratuk van. Már csak a síbotos nyugdíjas kirándulóknak kéne intézni egy különbuszt, és ide is költöznék.

Hogy milyenek az emberek? Nem tudom, mert viszonylag speciális környezetben vagyok. Napjaim jó részét egy nyelviskolában töltöm ukránok, brazilok, spanyolok, japánok és olaszok között, a tanáraink pedig segítőkészek és kedvesek a pénzünkért.

Rossz érzésem csak az utcai koldusokkal szemben van, akik itt is vannak bőven. Ellenszenvem nem személyükre, hanem stíusukra irányul, mert legtöbbjüknek, sajnos, valamikor a nyolcvanas években fogyhatott el pénze, miután megvette azt a szűk farmert, amit ma is hord, és utoljára bundesligásra vágatta a frizuráját.

A kisvárosban viszont, ahonnan Freiburgba naponta bejárok, az emberek érdeklődőek és alkoholban jól oldódnak, dehát ez nem német sajátosság. Néha az az érzésem, hogy túlzottan kedvesek, és nem értem , mire föl ez a nagy nyájaskodás, de biztos én vagyok élhetetlen és depresszív kelet-közép-európai.

Rovat: