Nálam, nálad, nálatok…

- a közösség és Veszprém francia szemmel -

Marie Pierre Duquoc Nantes-ból érkezett Veszprémbe, hogy a „Nálam, nálad, nálatok” című projektjét nálunk is bemutassa. A művésznő több mint két hónapot tölt Magyarországon, ebből három hetet Veszprémben. Beszélgetésünkben egyrészt természetesen a projektje felől érdeklődtünk, de emellett megkérdeztük véleményét a városunkról is.

Index: – Hogyan és mi célból érkezett Veszprémbe?

Marie Pierre Duquoc: – Hosszabb ideig tartózkodom Magyarországon, és immár három hete Veszprémben vagyok. Az utam egy cserekapcsolat keretében valósult meg, amely a Loire vidéke, illetve a Balaton körüli három megye között alakult ki. Veszprém a magyarországi tartózkodásom második része, Zalában kezdtem, Zalaegerszegen töltöttem három hetet, és Veszprém után pedig Somogyba fogok utazni.

Index: – Valójában mi a célja az útjának, mi ez az együttműködés a két régió között?

MPD: – Valójában egy ösztöndíj keretében valósulhatott meg ez a művészi körút, amit a Loire vidéke finanszíroz. A projektem a „Nálam, nálad, nálatok” címet viseli, és még Franciaországban kezdtem el. A lényeg az, hogy a körút során művészekkel, illetve a helyi lakosokkal találkozzunk. Úgy kezdtem, hogy Franciaországban kialakítottam a lakókörnyezetemben egyfajta hálózatot, és a művészetet igyekeztem bevonni abba, hogy a helyben lakókkal találkozzunk. Ezek viszonylag rövid, egy-két-három órás összejövetelek az ott lakókkal, illetve a lakók meghívottjaival, főleg kortárs, illetve modern művészettel foglalkozó művészekkel. Ez az alapja. A projekt úgynevezett mikroutazásokkal kezdődött, tehát először a saját szomszédomhoz mentem el, és a kör egyre bővült, most már távolabbi utakat is magába foglal a program.

Index: – Mi a célja a munkának, mi felé halad?

MPD: – Több célja is van. Elsősorban a médiával kapcsolatos – ezt a szót használom, még akkor is, ha nem vagyok teljesen összhangban ezzel a kifejezéssel –, egy másfajta teret próbáltam találni a művészetnek és a művészet megélésének. A célom az, hogy a művészeknek és a lakóknak új helyzeteket teremtsünk, illetve provokáljunk e találkozások által.

Index: – Itt Veszprémben mit tett?

MPD: – Két találkozót szerveztem, az első helyszíne a Megyei Művelődési Intézet volt. Itt nagyon sok embert sikerült összegyűjteni, és egy kicsit hibrid jellegű, performanszos konferencia lett belőle. Bemutattam a munkám első szakaszait, amit Franciaországban kezdtem, és Zalaegerszegen folytattam. Az első találkozón tablókat készítettem, illetve volt egy nagy asztal, amelynél valójában rekonstruáltam a különböző lépéseket, amelyeket az utam során tettem. A „Nálam, nálad, nálatok” címszó alatt így sikerült bemutatnom, hogy mi is a célom ezzel a projekttel. A lényeg az, hogy az első találkozón egyedül mutatom be ezeket a dolgokat, míg a másodiknál bevonom az ott önszántukból megjelent embereket a folyamatba.

Index: – Milyen élményei vannak ezekkel a találkozókkal kapcsolatban, a magyar emberek mennyire mások?

MPD: – Nehéz róla beszélni, és hát idő is kell hozzá, hogy megemésszem a dolgokat. Valójában nagyon nehéz ezt a projektet itt megvalósítani. A programnak nagyon sok szociális része és vonzata van, mivel különböző személyek közötti kapcsolatokra épít: az egyik és a másik, a művész és a másik, és a művész és a művész közti kapcsolatok kialakítása lenne a lényege. Bármilyen legyen is ennek a prezentációnak a formája, kicsit improvizatív jellegű, mindig az adott kontextus határozza meg, hogy miként valósítjuk meg – ebbe be is kell vonni az embereket, és ez egy kicsit nehéz. Már több mint két hetet töltöttem Veszprémben, és valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy fizikailag nincs időm bejutni az itt lakókhoz, az itt élő művészekhez. Így pedig nagyon nehéz valamit felmutatni és prezentálni. Találkoztam Hegyeshalmi Lászlóval, a Művészetek Háza igazgatójával, akivel volt már egy kis eszmecserénk előzetesen, és Bélával, akinek galériája van. Velük gondoltuk azt, hogy közösen egyfajta párbeszédet kezdeményezünk, és nyitunk ez itt élő többi művész felé. Béla nem tudott ott lenni az eseményen, így László volt az, aki levezényelte az egészet. Horváth Viola – a Megyei Közművelődési Intézet igazgatója – segítségével találkoztam egy énekesnővel, aki a színházban dolgozik, és beleegyezett abba, hogy két általam írt szöveget előad. A szövegek – kis mondókák, gyerekversek – az egymás közötti kapcsolatokról szólnak, és eredetileg egy franciaországi barátnőmnek írtam őket. Az első lényege, hogy mindenki magára gondol, nem a másikra – és a szavak olyan fajta ritmust hoznak létre, amit nem biztos, hogy magyarul vissza tudunk adni. A második szöveg a hat francia személyes névmási alakot – illetve a nőnemű alakokkal együtt nyolc a személyes névmási alakot – használja fel. Más szavak nem is találhatók benne, csak a személyes névmások, és a szójáték áll a középpontjában: pl. ha az „én”, „te” személyes névmásokat franciául együtt kiejtjük, akkor a „zsö” és a „tü”-ből „zsötü” lesz, ami azt is jelenti, hogy megöllek. Illetve az „zsü”, „nu”, az „én”, „mi”, egyben azt is jelenti, hogy megkötöm. Az első verset az énekesnő irányításával elénekeltük, László pedig odaült a zongorához, tehát nagyon kellemes, kedves pillanatként éltem meg. Ám ez csak a legvége volt – sajnos. Gondot jelentett a nyelvi kommunikáció, illetve az, hogy a nekem segítő tolmács csak „tól-ig”, meghatározott időpontban ér rá, és ezt nem tudtuk túllépni.

Index: – Még mi történt ezen a második összejövetelen?

MPD: – Mindannyian odaültünk egy „kerek” asztal köré, és ott térkép formájában úgy helyeztük ez azokat a kérdéseket, amelyeket előzetesen Lászlóval megbeszéltünk, hogy a kérdések minden az asztalnál ülő emberhez eljutottak. Tollakat helyeztünk el az asztalon, ezzel az volt a célunk, hogy a résztvevők jegyzeteljenek, tehát mindenképpen hagyjanak nyomot ezen a térképen, jelenítsék meg érzéseiket, reakcióikat. Nagyjából úgy zajlott le a program, hogy volt László és a csapata, és Viola és a csapata. És ennyi. És senki más. És ez kicsit kiábrándító volt számomra, még akkor is, ha tényleges párbeszéd vagy beszélgetés kerekedett ki belőle. Furcsa lehetett az is, hogy itt nem plasztik művészeti tárgyak – mint mondjuk egy szobor, vagy egy maradandó alkotás – születtek, hanem olyan dolgok, amiket összecsomagolunk, összehajtunk, és esetleg máshol elővesszük. Tehát tiszavirág-életű tárgyakról van szó. Az összejövetelen sokat beszéltünk a tradicionális és a kortárs művészet viszonyáról, a művészeti típusok besorolásáról. A résztvevő emberek közül sokaknak nehezére esett ezt egyfajta művészi gesztusként kimondani, és felfogni, és nem is annyira a művészet terén maradtunk, hanem egy sokkal intellektuálisabb szintet próbáltak megütni.

Index: – Elképzelhető, hogy mi, magyarok, zárkózottabbak vagyunk, mint a franciák?

MPD: – Nem csak ezzel magyaráznám, nem gondolom, hogy csak ez lenne az oka. Ez a projekt senkinek, még a franciáknak sem könnyen emészthető. Mindenhol felteszi a kérdést, a vendégszeretetről, az egymás elfogadásáról szól – és ez mindenhol napirenden lehet, Franciaországban vagy máshol. Tovább bonyolítja a dolgokat, hogy külföldi vagyok, és nem értem, amikor egymás között beszélgetnek a résztvevők. Bármennyire is próbálom a kommunikáció megfelelő formáit megtalálni, kitalálni, mindig szükség van egy segítőre, egy közvetítőre, ami már eleve bonyolítja a dolgot, és helyenként sok idő is eltelik az egyes reakciók között. Emellé jön még az is, hogy a magyaroknál egyfajta udvarias távolságtartás érezhető.

Index: – Bár rövid időt töltött nálunk, de hogyan látja Veszprémet?

MPD: – Nehéz erről beszélni, mert a várost magát nem ismerem, csak kis apró részleteket: például a történelmi városrészt, és az összes kiállítást, ami a várban található. Sajnos nem sok időm van arra, hogy a helyet bejárjam, mert az időm nagy része a munkámra megy el.

Index: – De mégis érez valamilyen kisugárzást? Ha valaki elutazik egy városba, keletkeznek róla benyomásai: tetszik, jó hangulata van, jó a kedve vagy szomorú, nem lehet követni. Milyennek érzi a várost?

MPD: – Az első benyomásaim vegyesek: Veszprém régi történelmi része nagyon szép, és a vár végén, ahogy kilátás nyílik a tájra, az csodálatos, ez a fajta párbeszéd a város és a külső táj között egyedülálló. Másrészt viszont, őszintén: nem élnék itt.

Index: – Miért?

MPD: – Mert túl kicsi.

Index: – Ezt hogyan érti?

MPD: – Unatkoznék, unnám magam itt.

Index: – Mekkora városból érkezett?

MPD: – Sokkal nagyobból, Nantes-ból, ami nagyjából tízszer akkora, mint Veszprém. De most őszintén, teljesen mindegy, hogy Veszprémről vagy más kisvárosokról van szó, nem érzem jól magam a kisvárosokban. Persze voltak kulturális események az itt tartózkodásom alatt, de nem igazán sok, és úgy gondolom – bár lehet, hogy nem jutott el hozzám az információ –, hogy egy külföldinek nincs elég látnivaló, tennivaló, ami által jól érezhetné magát, élvezhetné Veszprémet, azon túl, hogy van egy-két kiállítás. Nem tudom, hogyan működik Veszprém, de az az érzésem, hogy egy csendes kisváros, nincs annyi mozgás benne, annyi esemény, annyi izgalom, annyi meglepetés, amennyi várhatná a külföldit. Egy olyan városból jövök, ahol naponta legalább tíz különböző esemény zajlik esténként, és az ember inkább a bőség zavarában szenved. Más a kulturális dinamizmusa Veszprémnek, mint Nantes-nak.

Index: – Ez lehet magyar sajátosság, vagy így van a francia kisvárosokban is?

MPD: – Ez városoktól függ, nem feltétlenül nemzeti sajátosság. A dinamizmus sokkal inkább a település nagyságához kapcsolódik, sokkal több energia van egy nagyobb városban. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy egy átmeneti időszakban érkeztem ide: az iskolaév lezárult, az egyetemisták elmentek, és a város most kezdi magát felkészíteni a turistaszezonra. A három hetes itt tartózkodásom alapján kialakított véleményem nem biztos, hogy helytálló, nem éltem itt egy évet. Ha egy kicsit mélyebbre ásnék, biztos vagyok benne, hogy találnék Veszprémben olyan értékeket, amelyek meggyőznének arról, hogy itt maradjak. Nem ismerek sok embert, nem kerültem bele a város életébe, inkább mellette vagyok.

Index: – Ha Veszprémben befejezi, hova utazik tovább?

MPD: – Két művésztáborba megyek ezután Somogyba. Újfajta tapasztalat lesz, amit egyrészt várok, viszont emellett egy kicsit kimerültem. Már majdnem két hónapja vagyok Magyarországon, úgy látszik, ez a két hónap a határ, amit külföldön el tudok tölteni. A munkámból kifolyólag nagyon sok időt töltök megfigyeléssel, ám most probléma, hogy nem telik el elég idő az érzékelés és az arra való reagálás között, tehát nem tudom megemészteni a dolgokat. A Magyarországra szánt időt feldarabolja, hogy három helyen töltöm le ezeket a heteket, és minden alkalommal újra nulláról kell indulnom – mire alkalmazkodnék, addigra újra kell kezdenem.

Index: – A „Nálam, nálad, nálatok” program meddig futhat?

MPD: – Ez valójában egy vég nélküli projekt: eltűnhet, újra megjelenhet, akár itt nélkülem is folytatódhat. Biztos vagyok benne, hogy az út élményei valamilyen formában megörökítődnek, a weboldalamra például bizonyára felkerülnek a két hónap élményei, eredményei.

Rovat: